20.rész - Összetörve


Reggel boldogan ébredtem. Az éjszaka fantasztikus volt, viszont Dereknek hűlt helye volt az ágyamban. Belém hasított a fájdalmas érzés. A megint elhagytak érzés, amivel nem tudok mit kezdeni. Elindultam a konyha felé.


Legnagyobb meglepetésemre tükörtojás illata csapta meg orrom. Derek szorgoskodott a konyhában.
- Ó már fent is vagy? Reméltem ágyba vihetem a reggelit. – ezen a kedves gesztuson még inkább meglepődtem.
- Igazán nem kellett volna!
- Adtam a kutyinak enni. Hogy is hívják?
- Szimat. 


Elszégyelltem magam. Hogy gondolhattam erről a fiúról ilyen rosszakat, miközben teljes ellentéte, mindannak amiket hallottam róla. Törődik velem. Kezdtem úgy érezni Ámor nyila eltalált. 


Reggeli után elsietet, mondván hogy fontos fotózásra hivatalos. Ezek után egész hétvégén nem keresett, illetve kétszer hívtam, de nem vette fel a mobilját.


Hétfő reggel egy lifttel jöttünk Amandaval.
- Úgy nézel ki, mint valami vattacukor felhő. – gúnyolódott, gyönyörű, élénk színekben pompázó szettemen.
- Tudod, próbálom ezekkel a színekkel megmutatni a világnak, milyen boldog vagyok. Derek pénteken nálam töltötte az estét, fantasztikus volt. – hencegtem.
- Ezt kérdezte valaki? – vágott vissza. 



A nap folyamán közös feladatot kaptunk, amit egyikünk se élvezett túlzottan. Könyörgöm még azt is nehezen viseljük el, hogy egy irodában kell dolgoznunk külön-külön. Most pedig együtt, katasztrofa!
- Héjj lányok Dereknek kéne egy kis segítség! Rá ér valamelyikkőtök?
- Majd én! – pattantunk fel a fotelből.
- Nem! Én megyek! – szóltunk kánonba.
- Jöhettek mind ketten. Elkél a segítség. 


Derek úgy bánt velem mintha nem történt volna semmi. Oké, gondoltam a magánéletet nem viszi be a munkahelyére. Megkért minket, hogy valamelyikünk szaladjon ki a boltba és hozzon új égőket. Amanda rávágta, hogy neki nagyon fáj a lába – persze – és nem szeretne rohangálni. Én szívesen elvállaltam, szeretek segíteni.



Visszaértem a boltból és a legfájdalmasabb szavaknak lettem fültanúi.
- Persze, hogy nem érdekel! Csak kiakartam ereszteni a gőzt és ő pont kapóra jött.  – hasítottak belém Derek szavai, melyeket Amandanak mondott. Döbbenettől elejtettem eddig féltve őrzött nejlon zacskót, melynek égő tartalma apró szilánkokra hullott. 


Dühömbe felkaptam a táskám és amilyen gyorsan csak tudtam elindultam. Éreztem, ha tovább maradok, összefogok roppanni. Kiléptem az épületből és szinte észre se vettem, hogy Anabelle jön velem szembe.
- Olivia! Hahó, szia!
- Ó szia! Ne haragudj. – csuklott el a hangom.
- Drágám mi a baj?
 - Semmi. Jól vagyok. 



- De hát te sírsz! - Majd magához húzott és átölelt.
- Nem akarok visszamenni. Soha többé, nem akarok.