Végül úgy döntöttem marad rajtam a ruha. Hannának is nagyon tetszett, ugyan nekem is, csak egy kis fenntartásaim voltak a kivágásával kapcsolatban, mert a kelleténél többet mutatott a mellemből, de végül csak rajtam maradt. Lesz, ami lesz, megyünk, ahová megyünk, ennél a ruhánál úgy sem találnék jobbat. Nyilván nem fogom emiatt lemondani a randit, bár igaz, hogy egy pillanatra megfordult a fejemben, de aztán beláttam, hogy ez nagyon hülye ötlet lett volna. Megcsináltam a hajamat és a sminkemet is, ami egyébként semmivel sem lett erősebb, mint amit alkalmazni szoktam a hétköznapjaimon, csak egy kis csillogó szájfényt kentem pluszban a számra.

A tükör előtt állva viszont megint elkapott az az érzés, hogy talán még sem így kellene megjelennem Liam oldalán. De tényleg... Mi van, hogy ha egy étterembe megyünk? Egy elegáns étterembe, ahol konszolidált öltözékben vacsoráznak az emberek, én meg betoppanok egy rövid, ráadásul mély kivágású ruhában. Akkor aztán tényleg illene rám a ribanc jelző, amit Alexandra oly szeretettel a fejemhez vág mindig.
- Teljesen biztos vagy benne, hogy így jó leszek? - kérdeztem Hannát, miután ezer és ezeregy negatív gondolat suhant át az agyamon.
- Lia, teljesen, abszolút, százezer százalékosan biztos vagyok benne! Rohadt dögös vagy és ha Liam így meglát, tuti, hogy csak az ágyáig szeretne majd ráncigálni!
- Hannaaaa! - néztem rá szúrós szemekkel. Ne mondjon már ilyeneket, mert a végén tényleg lemondom az egészet. 

Hanna végül könyörgött, hogy eszem ágába se jusson visszatáncolni, úgyhogy megadtam magam. Most már tényleg így maradok, ebben a ruhában, ezzel a sminkkel, ezzel a hajjal és ezzel a nagyon magas sarkú cipővel. A barátnőm visszament a suli könyvtárába, én pedig izgatottan vártam a 7 órát, hogy Liam végre értem jöjjön és megnyugtasson, hogy jó vagyok így, ahogy vagyok.

19:10 perc. Liam még sehol. Oké, nyugi Lia, még csak 10 percet késik, ebben nincs semmi. Biztosan az utolsó simításokat végzi a haján vagy ilyesmi. Viszont én már nagyon nem bírok magammal. Ismét görcsösen fel, s alá járkáltam az egész lakásban, végül megállapodtam a nappaliban lévő kanapén, s próbáltam nyugton megülni a fenekemen. Hát, nem igazán jött össze.

2 perc elteltével felpattantam a kanapéról, csendben odalopóztam a bejárati ajtóhoz és percekig csak füleltem, hát ha meghallom Liam lépteit. Sajnos semmit sem hallottam. Rápillantottam a karomon lévő órára, ami már 19:18-at mutatott. Rendben, ez még mindig belefér. 18 perc késés, nem nagy ügy. Már biztosan mindjárt itt lesz.

Még legalább 20 percig ácsorogtam a bejárati ajtónál, abban a reményben, hogy előbb vagy utóbb meghallom Liam lépteit. Nem hallottam semmit. Meguntam a várakozást, berohantam a szobámba és összekuporodva, a könnyeimmel küszködve befeküdtem az ágyamba. Nem akartam elhinni. Egyszerűen csak nem gondoltam, hogy Liam ezt tenné velem. Ő hívott randira, és most tessék, nem is jön el. Legalább szólhatott volna, hogy meggondolta magát és, hogy ne várjam feleslegesen, de nem. Egy árva szót sem szólt.

Képtelen voltam parancsolni a könnyeimnek. Becsapva, megalázva éreztem magam. Olyan boldog voltam. Elhittem, hogy életemben először én is elmehetek randizni valakivel, akit igazán kedvelek. Hittem benne, hogy most már én is boldog lehetek. Annyira bíztam Liamben, és annyira örültem a mai estének, de mindhiába. Felültetett. Cserbenhagyott. A könnyeim szabad utat törtek maguknak, s akár egy kis patak, úgy csorogtak le az arcomon elmaszatolva azt a kevés kis sminket is, amit magamra kentem.

Csak forgolódtam az ágyamban, hason, háton, egyik oldalamon, a másikon, de sehogy sem találtam megnyugvást. Végül a plafont bámulva emlékeztem vissza a karácsonyi vakáción történtekre. Amikor Liam először megcsókolt. Akkor igazán nagyon boldog voltam és azt hittem, hogy egy új kezdet, egy szebb jövő vár rám, amiben Liammel vagyok. Mekkorát tévedtem! Úgy látszik ugyanaz a buta, naiv kislány vagyok, mint ezelőtt.

- Liaaam! Hát mégis eljöttél? - pislogtam erőteljesen, hogy a könnyeimen keresztül is láthassam őt.
- Csshhhhh! Itt vagyok! - feküdt be mellém az ágyba, s szorosan magához húzott. - Annyira sajnálom, Lia! Sajnálom, hogy ennyit késtem! - puszilta meg a homlokom, s úgy dédelgetett, akár egy kisbabát szokás.
- Annyira szomorú voltam, Liam! Azt hittem átvertél. Hogy csak gúnyt űztél belőlem. Szólhattál volna, hogy késel! - szipogtam továbbra is, mert a gombóc a torkomban nem akart elmúlni.

- Tudom! És annyira nagyon sajnálom, Lia, tényleg! Kérlek, ne sírj! Most már itt vagyok! - de én továbbra is csak sírtam és sírtam, hiába a kezei között voltam, hiába csókolgatott, hiába puszilgatott, továbbra is csak sírtam. Egyetlen szavával sem tudta a könnyeimet elapasztani, pedig örültem, tényleg annyira örültem, hogy végül mégis eljött.

- Lia? ... Hahó, Lia, ébresztő! - homályosan észleltem, hogy valaki csápol a szemem előtt, de hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Nagy nehezen kinyitottam a szemem és próbáltam feltornázni magam ülő helyzetbe.
- Hanna? - kérdeztem esetlenül, miután valamelyest kitisztult a látásom.
- Hát te? Már véget is ért a randi? ... Várj csak! Hiszen te sírsz! - nézett rám kikerekedett szemekkel, mire az elfolyt szemfestékemhez nyúltam, s próbáltam a könnyeimet letörölni.

- Hol van Liam? - kérdeztem kétségbeesetten, a szobában fel, s alá járkálva.
- Mi az, hogy hol van? Hát nem veled volt? És miért sírsz? Mi folyik itt Lia?
- Nem tudom! Nem... én, nem, velem nem volt! Azt hittem, de... nem tudom, csak álmodtam. Nem jött el! Felfogod ezt, Hanna? Liam felültetett! Nem jött el! - s újra elkezdtem sírni, de úgy igazából, amibe az egész testem beleremegett. Hanna felállt az ágyról és vigasztalóan magához szorított. Jól esett az ölelése. Hagyta, hogy kisírjam magam a vállán, miközben erősen tartott és a hátamat simogatta. Tudta, hogy több szót nem vagyok képes kiejteni a számon, így csak hosszú-hosszú percekig csak álltunk ott és hagyta, hadd sírjak addig, míg el nem fogynak a könnyeim.

Miután kisírdogáltam magam, úgy döntöttem elég. Elég a nyavajgásból, elég a szomorúságból. Nem fogok én Liam után sírni. Elhitette, hogy fontos vagyok neki, aztán meg randira hív és egyetlen árva szó nélkül faképnél hagy. Hát akkor legyen. Ha ő ilyen, hát akkor én is ilyen leszek. Miért bánkódjak egy ilyen ember miatt? Az élet nem áll meg... Hasra estem? Akkor szépen felállok és megyek tovább.

Először is, vennem kell egy jó forró, habos fürdőt, hisz egy kis relaxálás nem árt. Le kell mosnom az elkenődött sminkem és az összes könnycsepp maradványát, amit érte ejtettem. Előkerestem néhány gyertyát, hogy igazán pihentető és az idegrendszeremet nyugtató kényeztetésben vegyek részt a fürdőszobában. Sokkal hangulatosabb és kellemesebb így a tisztálkodás, talán lehet, hogy többször kellene ezt a módszert alkalmaznom.

Elég sokáig ücsörögtem a habokkal teli kádban, s közben végiggondoltam mindent. Ezentúl nem leszek olyan hiszékeny, olyan kis naiv, mint régen. Közhely, de igaz, hogy ami nem öl meg, az megerősít és most ezt pontosan így érzem. Fáj Liam cserbenhagyása, de belehalni nem fogok. Holnap új nap kezdődik és már nem fogok sírni. Felállok a padlóról, ha elesem és megyek tovább. Igen, így kell lennie. Nem lehet minden kis akadálynál megállni, mert akkor sehová sem jutunk. Holnap új nap, új kezdet, új esélyek.

~ Folytatás következik ~