21.rész - Mély pont



Nem voltam hajlandó visszamenni abba az épületbe. Folytonos megaláztatást kaptam csak. Derek pedig kihasznált. Ez nem az ő hibája, maximálisan az én hibám volt, hogy bedőltem neki miközben mindenki óva intett. Még a saját testvére is. Mind e mellett az emlékek foszlányaitól gyötrődtem vagy talán ennek köszönhetően. Anabelle elvitt a legközelebbi kis parkba, ahol végül sikerült neki elmondanom mindent. Azt tanácsolta – bár tudta, hogy nem fog tetszeni az ötlet – menjek el pszichológushoz. Nem hiszek a pszichológusokba, tehát egyértelmű nem volt a döntésem. Másnap nem mentem be a munkahelyemre.


Elindultam lefelé a lejtőn. Olyan mély depresszióba süllyedtem miben még sosem volt részem. Nem tudtam megbirkózni az évek óta elfojtott sérelmeimmel. Napokig nem vettem fel senkinek a telefont, nem nyitottam ki az ajtót mikor csengettek, csak akkor mentem ki az utcára mikor Szimatot sétáltattam illetve Csininek eledelért. És ami a legrosszabb, örömömet az alkoholban próbáltam meglelni.


Másfél hét után megérkezett az elbocsájtó levelem, amin egyáltalán nem lepődtem meg, sőt már nem érdekelt az egész. Egy szerda délután úgy alakult, hogy elfogyott otthon az összes bor, én viszont úgy éreztem még kell. Szükségem volt az alkoholmámorító ízére.


Egy kinyúlt XXL-es polóban készültem elindulni otthonról. Szimat kétségbe esett pillantásokat vetett felém, amit én egy cseppet sem megnyugtató simogatással próbáltam kezelni. Ő is látta rajtam, hogy valami nincs rendben.



Jelentős mennyiségű Martini elfogyasztása után a pultos lány nem volt hajlandó kiszolgálni. Kisebb felháborodás után furcsa, örömteli érzés kerített hatalmába.


A Bar-ban üzletemberek cseverészett, néhány ember lézengett, akikre ügyet se vetve pattantam fel és álltam neki a leglehetetlenebb módon táncolni.



Hirtelen óriás fájdalom hasított a fejembe. Kábán a földre zuhantam.


- Gyorsan hívjanak mentőt! – hajolt fölém egy alak, akit felismerni véltem, újra. Ezek után képszakadás. Nem tudom mi történt velem.