Tegnap olyan könnyen elhatároztam, hogy ma minden más lesz. Olyan könnyen mondtam azt, hogy nem fogok sírni, de hát mondani mindent nagyon könnyű. Megvalósítani azonban már egy csöppet nehezebb. Sajnos az álmainkat nem tudjuk befolyásolni, így történhetett meg az, hogy korán reggel sírva ébredtem, hisz vele álmodtam. Csodálatos álom volt. Jó lett volna még egy kicsit benne maradni, de nem gyengülhetek el. Erősnek kell maradnom és talpra kell állnom.

A reggeli kávémat kortyolgatva azon töprengtem, hogy vajon mi fog történni, ha a suliban összefutok vele? Adni fog valami magyarázatot? Egyáltalán meg akarja magyarázni? Egyáltalán én akarom, hogy megmagyarázza? Fogalmam sincs! A legjobb az lenne, ha nem is találkoznék vele. Meg kell próbálnom elkerülni, csak sajnos vannak közös óráink, így ez egy kicsit nehéz lesz.

Miután nagy nehezen kiválasztottam a mai outfitemet és megcsináltam a sminkem, illetve a hajam, félve léptem ki a koleszlakás ajtaján. Vagy 5-6 percig csak az ajtó mögött toporzékoltam, s közben füleltem is, hogy vajon mikor fog a szomszédos ajtó mögül kilépni valaki. Mivel semmiféle mozgást nem hallottam, vettem a bátorságot és kiléptem rajta, majd amilyen gyorsan csak tudtam, a lépcső felé igyekeztem, hogy még véletlenül se legyen esélyem összefutni Vele.

Miután sikerült elérnem a lépcsőig, kifújtam az addig benntartott levegőt, s egy fokkal vissza vettem a tempómból is. Kár volt. Azt hittem sikeresen elkerültem egy véletlenszerű találkozást, de akkor hirtelen lépteket hallottam magam mögött. Egy kicsit megijedtem. Tisztában voltam vele, hogy bárki más is jöhet utánam, aki a koleszban lakik, mégis az agyam csak egyetlen egy személyre koncentrált és ettől kis híján pánikba estem.

- Lia? - szólalt meg mögöttem az illető, aki szerencsére nem Ő volt. Vagyis majdnem, de azért mégsem.
- Damien? - fordultam hátra, miután sikerült egy picit enyhülnie a szívverésemnek. - Szia. - köszöntem neki kedvesen.
- Szia. - köszönt vissza, s aztán beállt a nagy és kínos csend.
- Öö, jössz velem suliba? - kérdeztem egy kis habozást követően.. Végül is, miért ne mehetnék vele? Ő nem ártott nekem semmit.
- De, oké, mehetünk.

- Azt hiszem beszélnünk kellene, tudod.... - nézett rám tök komoly arckifejezéssel és igen, nagyon is jól tudtam, hogy miről, vagyis pontosabban kiről akar beszélni.
- Ne haragudj, de nekem ehhez semmi kedvem és nem szeretnék róla beszélni.
- De hát tudnod kellene valamit! 
- Nem! - csattantam fel hirtelen, talán a kelleténél kicsit agresszívebben. - Nem akarok hallani róla! - jelentettem ki határozottan, majd Damien egy "rendben"-nel egybekötött vállrándítással zárta le a témát.

- Na és a bállal hogy állsz?
- A bállal? Milyen bállal? - meredtem rá értetlenül, mert fogalmam sem volt, hogy miről beszél. Én semmilyen bálról nem hallottam.
- Nem láttad a hirdetőfalon? Pénteken Valentin napi bált szerveznek.
- Óóó. - esett le a dolog. Ugyan nem hallottam a bálról, de azzal tisztában voltam, hogy közeleg a valentin nap, amit viszont ki nem állhatok. Így nem kérdés, hogy hogyan állok a bállal kapcsolatban. Nem megyek el. Ugyan miért mennék? Talán 2 nappal ezelőtt még örömmel készültem volna rá, most viszont már nincs okom erre az egész felhajtásra. - Nem hallottam róla, de a válaszom igazán egyszerű. Nem megyek.

- Miért nem?

- Ezt komolyan kérdezed? Ugyan miért mennék? A Valentin nap a szerelmesekről szól, vagy nem? Úgyhogy már itt elbukik a dolog, ugyanis nem vagyok szerelmes, szóval nincs akivel mehetnék erre a "nagyszerű" bálra.

- De gondolom nem csak szerelmeseknek szól...

- A valentin napi bál? Ezt te sem gondolhatod komolyan! - nevettem el magam, mert abszurd volt a feltételezés, hogy nem csak szerelmeseknek szervezik a bált.

 

- Na és te? Te mész valakivel? - kérdeztem kíváncsian, mert nem igazán tudtam, hogy van-e barátnője vagy ilyesmi.
- Nem, nem hiszem. Nekem sincs kivel menni, úgyhogy ennek lőttek. Nem mint ha annyira bálba járós típus lennék - nevetett fel, s erre én is elmosolyodtam, mert tényleg, nem tűnik annak a végtelenül romantikus, bálba járogatós srácnak.
- Akkor ezt megbeszéltük! - zártam le a témát, s tovább sétáltunk egyenesen a suli felé. Útközben szerencsére még véletlenül sem merült fel a bátyja neve, aminek nagyon örültem, hisz képtelen lennék róla beszélni.

 

Egy kis gyomorideg jött rám, amikor végül beléptünk az iskola falai közé, mert nagyon jól tudtam, hogy bármelyik sarkon, bármelyik emeleten, bármelyik teremben összefuthatok Liammel és ez egy kicsit kiakasztott. Nem szeretnék most vele találkozni. Biztosan elkezdene magyarázkodni, arra meg egyáltalán nem vagyok kíváncsi. Egyelőre. Már ha egyáltalán venné a fáradtságot ahhoz, hogy megmagyarázza..

 

A suli folyosóján sétálva viszont megláttam a Damien által említett plakátokat, miszerint most pénteken tényleg Valentin napi bált rendeznek a suli tornatermében. Kicsit piszkálta az agyamat a kíváncsiság, hogy vajon tényleg csak párok mehetnek-e vagy ez nincs megszabva, de aztán láttam, hogy végül is Damiennek volt igaza. A felhívásban az szerepel, hogy szinglik is mehetnek... Végül is ... Ha jobban belegondolok... Úgy sem nagyon járok el sehová sem, mindig csak a 4 fal között gubbasztok. Talán lehet, hogy el kellene menni... Majd Hannát megkérdezem, hogy ő mit szól ehhez.

 

~ 2 földrajz, 1 matek és 3 angol órával később ~

 

- Mit szólsz a Valentin napi bálhoz? - támadtam le azonnal Hannát, aki egy kis káromkodással jutalmazott meg, amiért megijesztettem.
- Mit kellene szólnom?
- El kellene mennünk, nem? Úgy sem csinálunk soha semmit!
- Mármint, hogy te meg én? - nézett rám kérdő tekintettel, mire én csak bólogattam. - Na ne viccelj már Lia! Hogy nézne ki, hogy te meg én együtt jelenünk meg a bálon?! Még azt hinnék, hogy leszbikusak vagyunk!
- Dehogy hinnék! Ne legyél ünneprontó! Menjünk el és bulizzunk egyet! Léciiiii! - kérleltem, miközben a szempilláimat rebegtettem, s azt reméltem, beválik.

 

- Tudod Lia, néha rajtad nem igazán lehet kiigazodni. Olyan vagy sokszor, mint egy bonyolult matek egyenlet.. Egyszerűen nem tudlak megfejteni!
- Miért? - kérdeztem őszinte érdeklődéssel, hisz nem igazán értettem, hogy most ezt miért mondja.
- Na vajon miért... Tegnap még sírtál, hogy Liam átvert, most meg azért könyörögsz, hogy menjünk el egy olyan bálba, ahol egy csomó szerelmes pár lesz. - ezen bizony egy pillanatig elgondolkodtam, de csak egy egészen röpke pillanatig.

 

- Jó, jó, tudom... Bevallom, néha még én sem értem saját magam, de nem lehetek folyton a 4 fal között és nem agyalhatok folyton Liam-en. Ha ezt tette velem, hát ezt tette. Tovább kell lépnem. És ahhoz, hogy tovább lépjek, ki kell szakadnom a gondolataimból és mással kell lefoglalnom magam. Másképp nem megy. Ezért kérlek, hogy menjünk el, bulizzunk, érezzük jól magunkat és ennyi. Lesz, ami lesz.
- Jól van! Legyen! De csak miattad! Csak azért, hogy ne búslakodj folyton!
- Köszönöm! - mosolyodtam el szélesen és a nyakába vetettem magam. Pontosan ez kell most nekem, egy kis szórakozás!

 

Rávettem Hannát, hogy nézzünk szét néhány üzletben, hisz nyakunkon a bál és semmi használható ruha nincs a szekrényünkben. Felajánlottam neki, hogy ha kell, akár az ő ruháját is kifizetem, mert hát mégis én voltam az, aki rákényszerítettem erre. Szebbnél-szebb ruhákat láttunk a boltokban és iszonyatosan nehéz volt a döntés, hogy mégis melyik lenne a legmegfelelőbb a bálra. Aztán végül csak sikerült mindkettőnknek megtalálni az "igazit", bár eltelt vele az egész délután, de én egy cseppet sem bántam. Hiányzott már ez a csajos program is az életemből.

 

- Nem tudom te hogy vagy vele, de engem ez a vásárlás eléggé lefárasztott és meg is éheztem! A vércukrom már lassan a talpamat csapdossa, annyira leesett! Együnk egy kis sütit, tudok is egy pazar kis helyet és ráadásul a közelben van!
- De hisz az előbb faltál be 2 gombóc fagyit! - néztem rá csodálkozva.
- Az előbb? - vonta fel a szemöldökét. - Tudod te, hogy hány órával ezelőtt volt az?? Már korog a hasam!
- És gondolod, hogy egy kis sütemény jót fog tenni neki?
- Mi az, hogy! Na, nyomás! Te rávettél, hogy menjek el a hülye bálba, úgyhogy most az a minimum, hogy eljössz velem sütit enni!
- Felőlem! - rántottam meg a vállaim. Nekem aztán nem fáj, ha tele tömi magát süteménnyel, majd ő fogja érezni, hogy utána még csak éhesebb lesz.

 

- Öhm, azt hiszem igazad van! Már nem is kívánom a süteményt, inkább menjünk vissza a koliba és dobjunk össze valami kaját! - torpant meg közvetlen a kávézó kapujában, mire nagyon, de nagyon csúnyán néztem rá.
- Hogy mi van? Az előbb még konkrétan rám parancsoltál, hogy menjek veled sütit enni! Nem hiszem el, hogy ilyen hirtelen meggondoltad magad! Most már nem érdekelsz, én is megkívántam egy kis édeset, úgyhogy ha már itt vagyunk, akkor szépen be is megyünk! - tettem csípőre a kezeimet, és talán a hangom is egy kicsit élesebb volt a kelleténél.

 

- Süthetünk otthon mi magunk is! - sietett utánam, miközben én befelé tartottam a kávézóba. Nagyon hangulatos helynek tűnt így kívülről, és mivel még sosem jártam itt, ezért szerettem volna feltérképezni a helyet, hát ha máskor is kedvet kapok hozzá. Az udvarra is kiraktak néhány asztalt és egy napernyőt is, hogy ha a vendégek ilyen gyönyörű napsütéses időben inkább a szabad levegőn falatoznának vagy kávéznának. Menet közben gyorsan megcsodáltam ezt a kis kiülős részt és aztán...

 

Aztán már meg is bántam, hogy nem hallgattam Hannára. Szóval ezért gondolta meg ilyen hirtelen magát. Ő már hamarabb kiszúrta, és nem akarta, hogy én is meglássam. Hát ez nem jött össze. Megláttam. Nagyon is jól láttam. Ott ült a hátsó asztalnál és olyan szélesen mosolygott, mint akinek a világon semmi gondja és felettébb boldog. De nem volt ám egyedül. Ó, de még menyire, hogy nem! Vele szemben egy szőke hajú lány, aki még így hátulról is nagyon, de nagyon ismerős volt.

- Menjünk! - ragadta meg Hanna a karom, de abban a pillanatban Liam valamilyen oknál fogva felénk pillantott és a tekintetünk találkozott még úgy is, hogy rajta napszemüveg volt. A mosolya abban a pillanatban eltűnt, amint meglátott, én pedig egyszerűen képtelen voltam elkapni róla a tekintetem, csak bámultam őt, mint aki jéggé dermedt.

 

~ Folytatás következik ~