~ LIAM ~

A vér is megfagyott bennem, amikor megláttam őket bejönni az ajtón. Lia csak úgy ragyogott abban a ruhában és veszettül irigy és egyben dühös is voltam, amiért az öcsémmel jött el. Damien nagyon is jól tudja, hogy mi történt, és mégis képes volt eljönni vele. Lia persze azt hiszi, hogy Alexandrával kefélek a háta mögött és, hogy emiatt nem mentem el a randinkra. Ha tudná! De a fenébe is, hát meg sem hallgat!

Késztetést éreztem arra, hogy közbe lépjek. Forrt bennem a düh és az indulat, egyszerűen be akartam mosni egyet az öcsémnek, de tűrtőztettem magam. Tudtam, hogy ha megteszem, attól még semmi sem lesz jobb, sőt, inkább csak rosszabbodna minden. Viszont Lia dühkitörése bennem is csak szítta a tüzet és meggondolatlan voltam, egyszerűen kicsúszott a számon az, aminek nem szabadott volna.​

- Fogd már be! - kiabáltam rá nagyon csúnyán, s láttam, amint a szemei hatalmasra nyílnak. Meglepődöttséget és egy kis félelmet is láttam a tekintetében és abban a pillanatban tudtam, amint kimondtam, hogy irtózatos nagy marha voltam és jobb lett volna, ha befogom a szám. Ezek után holtbiztos, hogy még véletlenül sem fog meghallgatni, esélyt sem fog adni arra, hogy megmagyarázzam a történteket. Pedig volna mit magyaráznom. Nem az van, amit ő hisz.

- Gyere, menjünk táncolni! - simította meg Alexandra a hátam, de ehhez volt a legkevésbé kedvem. Csak el akartam tűnni a Föld színéről.

- Nem, most megyek levegőzök egyet! - s azzal fogtam magam, ott hagytam csapot papot, illetve Lia megdöbbent ábrázatát és leléptem. Gyáva féreg módjára, ahelyett, hogy bocsánatot kértem volna, inkább elmenekültem. Ez vagyok én.

 

Vészhelyzet esetére mindig van nálam egy-két nem annyira legális dohány, pedig ezerszer megfogadtam már, hogy leszokom róla a francba. Hát eddig még nem sikerült. Úgy döntöttem nem maradok az iskola körzetén belül, hogy elszívjam őket, mert zavar az a nagy hangzavar, ami a bálról kiszűrődik és amúgy sem hiányzik, hogy valamelyik tanár rajtakapjon. Ismerek néhány olyan helyet, ahol az ember nyugodtan, civilizációtól mentesen tud elmélkedni a nagybetűs életen és most pontosan erre van szükségem. Egyedül kell lennem egy kicsit. Csak én, a "friss levegő" és a nagy semmi.

 

~ NATÁLIA ~ 

 

- Tudod, azért igazán közbeszólhattál volna  te is. - fordultam Damien felé, aki végig egyetlen nyikkanást sem hallatott. 

- Tudom, ne haragudj! Viszont... Igaza van Liamnek! Meg kellene őt hallgatnod! 

- Miért? Hogy megint leüvöltse a fejem? Kösz, de nem kérek belőle! Most pedig az lenne a legjobb, ha visszamennék a koliba, nincs már itt semmi keresnivalóm, hisz úgyis lőttek a hangulatnak! - majd el is indultam a kijárat felé.

- Ahogy akarod... és Lia! - szólt utánam Damien, mire megfordultam. - Sajnálom! - láttam rajta, hogy tényleg őszíntén mondja. Nem válaszoltam rá semmit, csak eljöttem.

 

~ LIAM ~

 

Miután úgy éreztem, hogy kifüstölögtem az agyam és eltöprengtem a hülyeségeimen, visszaindultam a koliba és reménykedtem benne, hogy még sem az öcsém, sem Matt nem jött vissza. Nincs kedvem senkivel sem beszélni, főleg nem az öcsémmel. Rá jelenleg egy kissé pipa vagyok.

 

Épp, hogy felértem az utolsó lépcsőfokra, hallottam, hogy valaki a kulcsával csörömpöl és még káromkodik is mellé nem is enyhén. Aztán még megtettem vagy két lépést előre, s a zaj forrásához azonnal társítani is tudtam egy emberi alakot és lesz, ami lesz alapon, közelebb is merészkedtem.

- Segíthetek? - kérdeztem meg végül némi hezitálást követően, mert nem voltam benne biztos, sőt, miket beszélek, teljes mértékben meg voltam róla győződve, hogy elküld a fenébe.

 

- Még csak az hiányozna! Hagyj engem, Liam!

- Legalább egy esélyt adhatnál, hogy megmagyarázzam!

- Tudod, talán adtam volna egy esélyt a magyarázatra, ha nem látlak meg Alexandrával a kávézó udvarán! Ott már minden világossá vált számomra!

- Mert élénk a fantáziád és bemesélsz magadnak minden szarságot! Ha hagynád, hogy elmondjam, akkor rájönnél, hogy nem úgy van, ahogy azt te hiszed! Alexandrával nincs köztünk semmi!

 

- Persze, hogy nincs! Én is folyton az exeimmel kávézgatok! Ja várj... Nekem nincs is exem! Téma lezárva! - aztán sikerült kinyitnia az ajtót és el is tűnt mögötte. Én meg álltam ott, mint aki karót nyelt és mozdulni sem tudtam. Hogy érti, hogy nincs exe? Tuti ezt mondta, vagy csak képzelődtem? Mert ha ezt mondta, amit én gondolok, hogy mondott, akkor az ki van zárva! Nem létezik!

~ NATÁLIA ~
 

Ó, mekkora marha vagyok! Hogy mondhattam el neki? Pont most? Nem szoktam így senkinek sem az orra alá dörgölni, hogy az égvilágon egyetlen barátom sem volt még és most tessék, kimondtam. Kimondtam egy olyan embernek, aki minden csajt megkaphat, aki a suli legnépszerűbb pasija és most biztosan jót röhög rajtam. Lehet, hogy most fel is villanyozódott egy kicsit, hogy nem kell tovább foglalkoznia velem, hisz mit tudok én a pasikról? Mit tudok én a szerelemről? A párkapcsolatokról? Semmit! Volt egy szerencsétlen karácsony estém, ami megpecsételte az azt követő napjaimat, éveimet, de mára már próbáltam feldolgozni, tovább lépni. Sikerült is, mikor Liam képbe került és most megint hol tartok? Kezdek süllyedni.

 

Bárcsak ne lennék ilyen fafejű, és adnék egy esélyt Liamnek, hogy mindent megmagyarázzon, de hát ott motoszkál bennem az  a kép, hogy milyen jól elvoltak Alexandrával abban a kávézóban. Viszont irtózatosan furdall a kíváncsiság, hogy mi történt Liam arcával. A bálon annyira elragadott a hév, hogy szinte észre sem vettem a sérüléseket rajta, de az előbb, az ajtó előtt nagyon is feltűnt.

 

Ha nem ebben a helyzetben lettünk volna, akkor biztosan megkérdeztem volna, hogy mi történt vele és akár kis puszikat is nyomtam volna minden egyes sebre, hogy hamarabb begyógyuljon..... Elég! - állítottam meg a gondolataimat, mert megint kezdek elérzékenyülni és ezt nem hagyhatom. Liam nagyfiú már. Szerzett néhány sebet az arcára, na és? Mit érdekel az engem? Biztosan valami idióta haverjával összeverekedtek, mert a fiúk mást sem tudnak, csak ököllel kommunikálni.

 

~ TO BE CONTINUED... ~