~ L I A M ~

Én még időben beértem a suliba és tudtam, hogy most Liával közös óránk lesz, így minden percben az ajtót figyeltem, hogy vajon mikor lép be rajta. Tudom nagyon jól, hogy nem szeret utolsóként megérkezni meg, hogy folyton minden szarságon túlizgulja magát és lehet köcsög vagyok, de alig várom, hogy eldadogjon az új tanárnak egy bocsánatkérést, közben pedig fülig vörösödjön. Tetszik, amikor zavarban van és most tuti, hogy zavarban lesz, hisz már mindenki bent ül és amint belép azon az ajtón, az összes szempár rá fog szegeződni. Azt meg egyenesen gyűlöli.

Épp valamit firkálok a füzetembe, amikor hallom, hogy nyílik az ajtó és csak remélni tudom, hogy végre Lia érkezett meg. Az is átfutott időközben az agyamon, hogy lehet inkább be se jön, ellógja az első órát, vagy lehet az egész napot, de aztán igen, ő az. Nagyon óvatosan jön be a terembe és ugyanilyen óvatosan is csukja be maga mögött az ajtót, és már nagyon várom, hogy végre megszólaljon.

Pontosan, ahogy vártam. Totál zavarban van, totál más a hangszíne, mint amikor velem beszél. Aztán egyszer csak elakad. Elkezdene bocsánatot kérni, talán még magyarázkodna is, de félbe hagyja a mondandóját és totál elsápad. A kezét az arca elé kapja, s látom rajta, hogy valami nem oké. A keze remeg a szája előtt, egy hang sem jön ki a torkán és aztán abban a pillanatban a földre zuhan.

- Bassza meg! - kiáltok fel, amint felfogom mit is látok. Azonnal kirúgom magam alól a széket és oda rohanok hozzá. Eszméletlenül fekszik a padlón és azonnal tudom, hogy mit kell tennem. Nem törődök a többiek duruzsolásával, az sem érdekel, hogy az újonc tanár mit pofázik nekem, csak felkapom Liát a padlóról és rohanok vele az orvosi szobába.

Kopogás nélkül rúgom be magam előtt az orvosi szoba ajtaját, és nem érdekel, hogy akár félmeztelenül hadonászik-e ott valaki, csak megyek és Liát az ágyra fektetem. Szerencsére a dokinő egyedül van és nem kezd el papolni arról, hogy milyen illetlenség csak így betörni, helyette azonnal megkérdezi mi történt vele.

- Fogalmam sincs! - válaszolok őszintén a kérdésére. Tényleg nem tudom. - Késve jött órára, épp elnézést akart kérni az új tanártól, de elakadt és össze esett. Tényleg gőzöm sincs, hogy mi történhetett. Talán leesett a vérnyomása, vagy mit tudom én, maga a doki, magának kell tudni!

- Értem. Ne aggódj, hamarosan jobban lesz. Biztosan csak nem reggelizett és ez lehet a probléma. - s közben amíg a doki mindenféle orvosi szarsággal tömte a fejem, amiből egy szót sem értettem, hallottam, amint Lia nyöszörögni kezd az ágyon. Azonnal odamentem hozzá, megszorítottam a kezét és halkan, hogy csak ő hallja, odasúgtam neki, hogy: "minden rendben lesz, itt vagyok, oké?"

Fogalmam sincs, hogy a dokinő milyen gyógyszereket tömött belé, meg miket vizsgált meg rajta, de szerencsére nem tartott tovább fél óránál, el is engedett minket. Miközben vizsgálgatta, engem azzal győzködött, hogy nyugodtan menjek vissza órára, ő majd vigyáz Liára, de pont leszartam, hogy mit mond. Most legkevésbé sem az a fontos, hogy órán legyek.

- Hogy érzed magad? - kérdeztem tőle, miután végre kiszabadultunk az orvosi szobából, ami inkább hasonlított egy titkárnő irodjára, mint sem egy olyan helyre, ahol sérüléseket látnak el.
- Kicsit fáj a fejem, azt hiszem beütöttem, amikor elájultam. - válaszolta egy kis habozást követően. A hangjából tisztán ki lehetett venni, hogy valami más is lehet a háttérben, de erre nem akartam rákérdezni, ha akarja, majd elmondja. Az a fő, hogy komolyabb baja nem esett.

- Azt mondtad nem fogsz szuperhőst játszani. - torpant meg, és felém fordult, egyenesen a szemeimbe mondta, arra utalva, amit a biciklis eset után mondtam neki. Csak hülyéskedtem vele, de a tekintetéből nagyon az sugárzik, hogy halál komolyan vette. Bazd meg, Liam! Akkora egy idióta vagy, hogy az hihetetlen!
- Nem! Én azt mondtam, hogy nem lehetek mindig ott. A kettő nem ugyanaz! Most épp jókor voltam, jó helyen. - de amint az utolsó mondat elhagyta a számat, tudtam, hogy nem ezt kellett volna válaszolnom. Azt kellett volna mondanom, hogy mindig ott leszek veled, akármennyire is haragszol rám, de valamiért mindig csak a hülyeségek csúsznak ki a számon.

~ N A T Á L I A ~

Hiába adott a doktornő fájdalomcsillapítót, a fejfájásom valamiért nem akar megszűnni. Senki sem tudja az ájulásom valódi okát. Vagyis de, én pontosan tudom és Ő is pontosan tudja, mivel nyilván megismert. Biztos vagyok benne, hogy megismert! De mi a fenét keres itt? És mi az, hogy ő az új tanár? Ezt nem fogom tudni elviselni, képtelenség, hogy hónapokon keresztül össze legyek zárva vele egy teremben! Azt nem bírnám ki!

- Lia, szerintem jobb lenne ha visszamennél a koliba! - rántott vissza a gondolataimból Liam. Hirtelen el is felejtettem, hogy itt sétál mellettem. Remélem semmit nem mondtam ki hangosan, mert néha előfordul, hogy totál megfeledkezem magamról és a külvilágról, a gondolataim egyszerűen beszippantják az agyam és minden más megszűnik létezni.
- Talán...
- Nem talán, hanem biztos! Elkísérlek, menjünk!
- Arra semmi szükség! Megy egyedül is!
- Persze, aztán majd megint elájulsz és most nem egy biciklis fog áthajtani rajtad, hanem egy busz! Biztos, hogy veled megyek, ne is ellenkezz!

És nem is ellenkeztem tovább. Mit tehettem volna? Ha jönni akar, úgyis jönni fog, mondhatok én bármit. Tudtam, hogy nem fogok elájulni, az csak egy hirtelen pánikszerű reakció volt, amit Ő váltott ki. Vajon most mire gondol? Vagy mire gondolt akkor, amikor meglátott? Mire gondolt akkor, amikor meglátta, hogy elájulok? Ezernyi kérdést tudnék feltenni neki, de nincs hozzá erőm és elég bátorságom. Nem vagyok rá felkészülve, hogy szemtől-szembe álljak vele. Még nem!

- Köszi, hogy elkísértél, de most már menj vissza órára!
- Be sem engedsz? - mosolygott rám úgy, amitől egy pillanatra majdnem elfelejtettem, hogy tulajdonképpen milyen viszonyban is állunk egymással. Még nem felejtettem el, hogy felültetett és nem is fogom soha!
- Miért kellene beengednem téged? - kérdeztem vissza, s közben nagyon erőlködtem, hogy még véletlenül se mosolyodjak el.
- Beszélgethetnénk egy kicsit. Inkább vagyok itt, mint a suliban! Na, Lia, légyszi! Engedj be! Csak egy kicsit! - mosolygott továbbra is, a szemei pedig olyan ártatlanul néztek rám, hogy teljesen megbabonázott velük. Istenem, miért? Miért ilyen nehéz neki ellenállni?

- Kérsz valamit inni? - toporogtam idegesen a nappali közepén, míg Liam kényelmesen elhelyezkedett a kanapén.
- Sör van? - húzta félig mosolyra a száját.
- Ööö, megnézem, de szerintem nincs. Én legalábbis nem szoktam venni. - s gyorsan ki is siettem a konyhába, s a hűtőben matatva mélyeket lélegeztem ki és be.

Tej, narancslé, víz, kóla, bor... De sör, az egy darab sincs.
- Öhm, bocsi, de nincs itthon sör. Esetleg lemenjek és vegyek 1-2 üveggel?
- Dehogy! Nem rémlik, hogy én is itt lakom pár lépésre? Nálunk van sör, majd iszok ha visszamentem. Nem fontos! Gyere, inkább ülj le ide mellém - paskolta meg a kanapét maga mellett, jelezve, hogy hová üljek.

- Oké. - simítottam végig idegesen a hajamon, majd mellé ültem. Na nem olyan közel, ahogy azt ő mutatta, de azért elég közel voltam ahhoz, hogy az összes csontom elkezdjen remegni. Mégis mi a fenéért viselkedek úgy, mint egy 12 éves tinilány? Miért nem tudok én higgadt, teljesen laza lenni Liam közelében? Sokszor tényleg úgy érzem, mint ha magában röhögne rajtam, és teljesen igaza is van. Egy rakás szerencsétlenség vagyok, aki nem tud normálisan viselkedni.

- Fáj még a fejed?
- Nem, már nem. - fel sem tűnt, hogy időközben a fájdalom is elmúlt. Mármint ami a fejemet illeti.
- És akkor most mi lesz? - nézett rám tök komoly képpel.
- Ezt, hogy érted? - nem értetlenkedni akartam, de fogalmam sem volt róla mire gondol. - Mivel mi lesz?
- Veled meg velem. Velünk. - nézett mélyen a szemeimbe, s közben továbbra is nagyon komoly arcot vágott. Na erre a kérdésre nem számítottam és nem is tudom mit feleljek. Minek kellene lennie? Semmit sem tisztáztunk. Az rendben van, hogy az ájulásomat követően ő volt az első, akinek eszébe jutott valamit is cselekedni, de ez még nem jelent semmit. Pusztán csak tudta, hogy nem hagyhat ott a földön fetrengeni.

~ TO BE CONTINUED...~

Remélem tetszett nektek ez a rész, viszont hogy lássátok már dolgozom a következőn, elhoztam nektek ismét egy kis részletet.
Valamint, szeretném megköszönni azoknak akik lájkolták facebookon az előzetes képet, ebből látom, hogy mennyien szeretitek vagy olvassátok a sztorimat, ami nagyon-nagyon jól esik! Ettől függetlenül bármiféle véleménynek is nagyon örülnék (legyen az pozitív vagy negatív), ne féljetek írni! :) További szép napot!