25. rész - Én felelőtlen
- Látni akarom Carolt.
- Ó, jó reggelt Glen! Igen, elfogadom a bocsánatkérésedet, amiért
a legutóbb elhajtottál és gorombán beszéltél velem. Hihetetlen
milyen pocsék ízlése van a legjobb barátnőmnek. - nevetett Glen
arcába Alex ironikusan. Glen mihelyst kijött a kórházból, Alexet kereste
a brightoni lakásukon.
- Hol van Carol? - kérdezte meg ismét Glen, most már jóval komorabban,
elengedve a füle mellett Alex beszólását.
- Nálad bujkál? Látnom kell, tudok mindenről! Bocsánatot kell kérnem.
- Glen drága. Carolt hetek óta nem láttam. Azt hittem, már rég kibékültetek.
- Micsoda? - Mindketten ledermedtek.
- A mi hibánk. Elüldöztük. Olyan kis gyámoltalan egyedül, ki tudja, hogy
most hol van. Lehet fedél sincs a feje fölött, és éhezik, és beteg és...
- Ez nem a mi, hanem a te hibád! - vágott bele Glen feszülten. - a legjobb
barátnődet nem faképnél kell hagyni, hanem segíteni kell rajta! Büszke lehetsz.
- Te csak hallgass. Végig sem hallgattad szegényt. Ha legalább szóba álltál volna
vele akkor most nem lennénk ebben a helyzetben. - vágott vissza Alex, aki
legalább annyira kellemetlenül érezte magát mint Glen, de mindketten túl
büszkék ahhoz, hogy beismerjék a hibájukat.
- És most?
- Te most komolyan meg akarod keresni? Ki tudja hol van, vagy kinél van?
Lehet, már nincs is az országban. - aggodalmaskodott Alexis, de nem hagyhatta,
hogy Glen találjon rám először, tehát követte.
- És most hová akarsz menni Glen? Felkutatod egész Britanniát?
- Ha kell igen. De előbb vidékre megyünk.
- Lehet nincs is itthon. - rinyált Alex, miközben
megnyomták a csengőt a kis vidéki ház ajtaja előtt állva.
- Várj, jön valaki.
- Miben segíthetek? - Glen ledöbbent, ahogy Alex is. Bár Glen
még sohasem találkozott az apámmal, biztosan hamar következtetett,
hogy a faterom nem egy felnyírt hajú húszas éveiben járó hölgy.
- Carl Allen-t keressük. Esetleg a lányát, Carol Allen-t.
- Mr. Allen már régóta elköltözött innen. Elég közeli a viszonyunk,
ezért nekem ajánlotta fel a lakását. Jelenleg Londonban él, ha
gondoljátok leírom a címét.
- Az remek lenne! Köszönöm.
- Nos, okoska? Most mi van?
Glen a sok utazás miatt már fáradt, izzadt, és csapzott volt.
Kimerülten hajtotta a fejét a kormányra, majd felsóhajtott,
és határozottan jelentette ki:
- Londonba megyünk.
- Micsoda?
- Minden megvan? A gép már nem fog visszafordulni drágám.
- Igen apa, tudom. - mire eljött az indulás, késő délután vártuk
a taxit, hogy megérkezzen. A legtöbb cuccunkat már el is küldtük
a reptérre. A maradékkal várakoztunk az ajtóban, és apa pedig
még utoljára figyelmeztetett, hogy még meggondolhatom magam.
De már eléggé felcsigázott a gondolat, hogy Róma csakis rám vár,
és talán egy újabb, és jobb életet kezdhetek.
Egy cuppanóst nyomtam Carl arcára, majd megöleltem.
- Ezt miért kaptam?
- Azért, mert megváltoztál, és újra olyan remek ember vagy
mint voltál. Büszke vagyok rád, és szeretlek. Köszönöm, hogy
veled mehetek.
- Ugyan. Ki ne akarna egy ilyen gyönyörű nővel utazni, akkor
is, ha az csak a lánya? Gyerekkel amúgy is mindig könnyű becsajozni.
- Igen apa, 5 éves gyerekkel.
- Jaj, gyere ide!
- Ez lenne Carol apjának a háza? Nem semmi. - nézett körbe Glen hüledezve
a villán. Már este 8 is elmúlt, mire Londonba értek, és rátaláltak az eldugott
"kis" házra.
- Carl bácsi! Alex vagyok! Carol itt van? Mr. Allen! - kiáltozott apám után
Alex, de mikor meglátta a lefóliázott bútorokat, és a kibontatlan dobozokat,
elhallgatott. Ugyan most jártak itt először, hamar rájöttek, hogy valami
nem stimmel.
- Allen már elment. Egy csinos, pink hajú nővel utaznak valahová. A taxijuk
már egyenesen a reptérre vihette őket. - felelt egy magas, zord kinézetű
férfi, aki éppen akkor lépett a nappaliba.
- Ki maga?
- Jeff Darson. Én vettem meg néhány napja Mr. Allen házát, tehát mától ez az én
lakásom. Nemrég pakolták be a holmijaimat. Allen, és az a nő nemrég mentek
el egy taxival. - felelt ridegen a férfi, nem törődve azzal, hogy a vendégei
feszültek, és látszólag sietve jöttek hozzá.
- Nem tudná megmondani, hogy hová utaznak?
- Az úti céljukba nem avattak be kérem.
- Köszönöm.
- Itt valami baj van.
- Glen!
- Mondd.
- Nem akartam, hogy így alakuljon, és nem is úgy képzeltem el, hogy
ezt veled fogom először közölni: Elfolyt a magzatvizem. - dadogott
remegő hangon Alex. Ijedt volt, hiszen még egy hónap volt hátra
a terhességéből.
- Ezt most nagyon rossz vicc. - mormogott Glen az utat figyelve, majd egy
hatalmasat ásított.
- Ez kurvára nem vicc Glen! - sipított hisztérikusan Alex. - hasogat a derekam!
És csupa dzsula itt minden!
- Remek. Most vettem új üléshuzatokat, erre te meg összehugyozod.
- Azonnal a kórházba akarok menni!
- Hihetetlen. Egyszer akarok repülőre szállni, és az is késik két órát. Ez a kávé
sem használ. - zsörtölődtem hatalmas karikás szemekkel, és le-le ragadó szemhéjjal.
Carl határozottan jól bírta az egész napos pakolást, és rohanást, és most is úgy ült mellettem,
mint aki tökéletesen friss és üde.
*Kedves utasaink! A London-Róma járat perceken belül indulásra kész.* - szólt a kellemes
női hang a hangszórókból.
Azonnal felébresztett a gondolat, hogy lehet, hogy utoljára látom Angliát. Nagyon nagyon
izgatott voltam. Néha még felötlött bennem, hogy még meggondolhatom magam, de tudtam,
nem bánthatom meg apámat, és már csak néha voltak kétségeim afelől, hogy helyesen cselekszem-e.
- Carol Allen! - üvöltött egy jól ismert hang az emberek között. Óriásit dobbant a szívem, mikor
körbenéztem, keresve a hang forrását.
- Várj, Carol! - futott felém ziláltan Glen. Annyira hiányzott a hangja, az illata, a borostája, és minden
porcikája. Mintha a világ összes terhe, és egy gigantikus kő gurult volna le a szívemről, ami egyre
jobban vert a mellkasomban. Tehát nem akar elveszíteni.
Egy percig sem habozva ugrottam a nyakába, ő pedig úgy szorított magához, ahogy eddig soha.
Egyszerre nevetett, könnyezett, és lihegett. Annyi mindent akartam neki mondani, de hirtelen
semmi sem jutott eszembe.
- Hát te hol voltál eddig? - kérdeztem még mindig rajta csüngve.
- Ezt én is kérdezhetném. Szabad tudnom miért nem tudtalak elérni?
- Az már lényegtelen. Remélem végre tudsz mindenről.
- Igen. Mindenért Heather a hibás. Ne haragudj, hogy nem hallgattalak meg. - majd
rövid szünetet tartott, és felcsattanva tette hozzá: - Alex órákon belül szül! A férje
már úton van hozzá a kórházba és..
Persze, nagyon szeretem Alexist, de megfeledkeztem egy nagyon fontos dologról.
Hetek óta nem csókoltam meg.
Carl ezt leesett állal nézte ezt végig, s miután az enyhén nyálas jelenetünk véget ért,
nem is volt kétséges a számára, hogy nekem mire, vagyis kire van szükségem
a legjobban.
- Van egy olyan érzésem, hogy én ma éjjel egyedül fogok utazni. Aztán vigyázz
erre a lányra, nehogy elengedd nekem még egyszer! - mutatott Glenre szórakozottan
apám.
- Vigyázni fogok. - majd kezet fogtak. - Isten hozott a családban!
- Biztos, hogy egyedül akarsz menni? Még te is visszamehetsz Londonba,
vagy akár velünk is élhetnél Brightonban.
- Azt hiszed, hogy együtt laknék egy fiatal párral? Nem vagyok én nyugdíjas.
Várnak a fincsi olasz nők. Ezt már régen eldöntöttem.
- Hát, akkor jó utat, és vigyázz magadra. - majd megölelt. Tudtam, hogy nagyon
fog hiányozni, de azt is, hogy úgy fog élni Rómában, mint hal a vízben. Különben is,
elhatároztam, hogy minden nap hívni fogom.
- Hű. Ez durva. Azért megnéztelek volna, hogy pörögsz azon a rúdon. - nevetett
Glen, miután elmeséltem neki a sztriptízbáros történetet, és minden egyéb tudnivalót
a londoni életemről.
Eldöntöttük, hogy reggel az lesz az első, hogy meglátogatjuk Alex-et a kórházban,
most éjjel pedig egy motelben töltjük az éjszakát, hiszen brighton még elég messze van,
és be kell pótolni azt a sok egymást nélkül töltött éjszakát..
- Glen!
- Mondd csak.
- Csókolj meg. - én önző, én felelőtlen, és ostoba. Nem bírtam magammal.
És elengedte a kormányt.
Folyt. köv.
