- Ne csináld ezt! Mondj valamit! - kérlelt, miközben én továbbra is azon gondolkodtam, hogy mit is válaszolhatnék a kérdésére. "Veled meg velem. Velünk." - ismételgettem magamban a szavait. Kettőt és könnyebbet, ha lehet. Nem tudom. Fogalmam sincs mi legyen.
- Miért foglalkozol még mindig velem, Liam? - fordultam ezúttal felé. - Megéri ez a sok kínlódás? Látod mennyi baj van velem, látod mennyire szerencsétlen teremtés vagyok, akkor miért pont én? Miért nem mész vissza Alexandrához? Vagy miért nem keresel nálam ezerszer jobbat?

- Mert nem akarok! Nekem nem kell jobb! Miért nem tudod ezt megérteni?
- Nem tudom... Látod, semmit sem tudok! Az élet minden területén határozatlan vagyok. Nem tudom mit tegyek vagy mit gondoljak. Elhigyjem-e, hogy komolyan beszélsz vagy csak szórakozol velem? Semmit sem tudok Liam, semmit! - álltam fel a kanapéról, s idegesen fel-alá járkáltam az aprócska nappaliban. Kezdek egy kissé mérges lenni és ez nem Liam hibája. Kezdek rájönni, hogy tényleg egy hihetetlenül szerencsétlen és béna ember vagyok és ez kezd teljesen kikészíteni. 

- Hé! - jött szorosan mögém, annyira, hogy éreztem leheletét a nyakamon, majd hirtelen a kezeit is a derekamra simította. - Nem szórakozok veled! Ha nem gondolnám komolyan, akkor szerinted koslatnék utánad? Akkor szerinted most itt lennék? Hidd már el végre, amit mondok! Csak bízz bennem egy kicsit, kérlek!

Vettem egy mély lélegzetet, szemeimet szorosan lehunytam és próbáltam megemészteni a szavait. Nagyon igyekeztem elhinni, hogy ezek valóban igazak. Nehéz bárkiben is megbízni, de most azt hiszem nincs más választásom. Ha nem adom meg a lehetőséget, akkor semmi esély sincs a boldogságra. Ha megadom, akkor talán még valami jó is kisülhet belőle. Sosem lehet tudni, bár kockáztatni néha elég fájdalmas.

- Oké. - fordultam meg a kezei között, az enyémeket pedig óvatosan felcsúsztattam a mellkasán.
- Oké? - kérdezte vissza egy halvány mosoly kíséretében.
- Oké. - válaszoltam ismét, s ezúttal én is mosolyra húztam a szám. Változtatni kell a hozzáállásomon, néha meg kell kockáztatni bizonyos dolgokat és most erős leszek, nem leszek gyáva nyuszi, adok egy esélyt a boldogságnak. Csak nagyon, nagyon remélem, hogy a végén nem bánom meg.

- Akkor oké! - jelentette ki derűsen, majd ajkát szorosan az enyémre tapasztotta. Ó, hogy mennyire hiányzott ez nekem! Már el is felejtettem milyen érzés Liamet ilyen közel érezni magamhoz. Kezdetben csak finom, lágy csók volt, aztán ahogy érezte, hogy teljesen átadom magam neki, követelőzőbb lett és egyre mohóbban csókolt. Abszolút nem elleneztem a dolgot, sőt! Nagyon is ínyemre volt!

Talán a kelleténél egy kicsit jobban elragadott minket a hév, s valahogy a kanapén kötöttünk ki. Liam finoman az ölébe húzott, én pedig nem ellenkeztem. Egyre forróbb lett köztünk a hangulat, el sem tudtunk egymástól szakadni, de végül én voltam az, aki megálljt parancsolt.
- Liam! - szóltam miután egy kissé elváltam az ajkaitól, bár nem igazán sikerült, mert ezt ő nem hagyta.
- Hmm? - motyogott, miközben továbbra is a számért követelőzött.
- Abba kell hagynunk! - toltam el magamtól, ezúttal egy kissé erőteljesebben.
- Mmmm, még ne! - húzott vissza magához. Egy apró puszit még nyomtam a szájára, aztán kimásztam az öléből. Ajkát lebiggyesztve nézett, miközben eltávolodtam tőle és ez a látvány kicsit megmelengette a szívemet.

- Ez most fájt! - vágott durcás képet, mire elnevettem magam. Engesztelésképpen felajánlottam, hogy feküdhetünk a kanapén együtt, de csak akkor, ha csillapítjuk egy kicsit a dolgokat. Nem hezitált, azonnal magáhozz rántott, bár a feltételem ellenére azért 1-2 apró kis puszit lopott tőlem. Megnyugtató volt ott feküdni a karjai között, bár nem gondoltam, hogy még valaha ez megtörténhet. Az, hogy én és Liam. Együtt.

Miután Liam elment, belebújtam egy kényelmesebb ruhába, a hajamat összefogtam, előszedtem a tanulnivalót és próbáltam minden energiámat csakis a tananyagra fordítani. Nagyon erőlködnöm kellett, hogy a gondolataim ne kalandozzanak el a matek egyenletektől a nappaliban történtekig, de egyszerűen nem ment. Eskü, én tényleg mindent megtettem, de valahogy Liamre gondolni sokkal kellemesebb volt, mint a hülye számokkal foglalkozni.

Az ember mindig talál valami jobb elfoglaltságot a tanulásnál, nemde? Na, hát általában nálam is így működik, inkább neki állok valami könyvet olvasni, vagy esetleg takarítani (amit egyébként szeretek is), talán főzni... És most épp az utóbbira esett a választásom. Mivel az ég tudja mikor látott a gyomrom utoljára ételt, így gondoltam elkészítek valami nem túl bonyolultat, aminek talán Hanna is örülni fog, bár mostanában nem sűrűn futok vele itt össze...

Általában a főzés, takarítás, mosogatás nálam úgy szokott zajlani, hogy bekapcsolom az aktuális szeretett zenéimet és miközben az említett dolgokat végzem, dúdolgatok, táncolgatok, esetleg énekelek is (a szomszédok örömére) így kellemesebben és gyorsabban telik az idő. Mikor épp az egyik kedvenc számom üvöltött a telefonomból (és persze én is beleénekeltem), valaki hirtelen megbökte a vállamat, mire akkorát ugrottam, hogy a tálban lévő rizsszemek legalább 70 %-a kiborult.

- Hannnaaaa! - kiáltottam rá a barátnőmre, amiért a frászt hozta rám. - Mi a fenéért nem tudsz szólni, ahelyett, hogy halálra ijesztesz? - mérgelődtem tovább, miközben próbáltam feltakarítani a kiborult rizsszemeket.
- Talán ha nem merülnél bele ennyire az éneklésbe, akkor hallhattad volna, hogy vagy százszor hozzád szóltam!
- Ajj, jó. - adtam meg magam, mert igaza volt, nagyon átadtam magam az érzésnek.
- Mi bajod? - nézett rám rezzenéstelen és komoly arccal. Nem értettem mire céloz.

- Mi? Mi bajom lenne? - néztem rá értetlenül.
- Hát, nem tudom, csak.. Olyan fura vagy. Bömbölteted a zenét, énekelsz, táncolsz, főőőzöl! - mutatott a kipakolt edényekre - Talán beütötted a fejed, amikor elájultál? - nézett rám összehúzott szemekkel, s láttam rajta, valóban nem érti a helyzetet.

- Miért, ha már az ember hallgat egy kis zenét és kaját főz, mondjuk teszem fel azért, hogy ne haljon éhen, akkor már valami baja van? - fordultam felé mérges arccal. Kicsit bántó volt a feltételezése, miszerint valami nagyon nem stimmel velem.
- Hát nem, csak nem tudom. Te nem szoktál ilyen dolgokat művelni... Legalábbis mostanában nem láttalak ilyennek!
- Hát pedig, képzeld el, hogy én ilyen is tudok lenni! - fordultam vissza a pult felé, s folytattam az étel elkészítését.

- Mmmm, ez isteni lett! - nézett fel a tányérjából, miután elkészültem az étellel és nekiláttunk az evésnek. Egy kis büszkeséggel töltött el, hogy láttam a barátnőmön, valóban ízlik neki az, amit főztem.
- Köszi! - mosolyogtam rá hálásan.
- Szóval.. Hogy is volt ez ma? Miért lettél rosszul? - gondoltam, hogy nem úszom meg a kérdést, de hirtelen nem tudtam, hogy mit is mondjak. Hanna nem tudja. Egyedül Matty tudja, hogy mi történt velem régen és egyelőre jól is van ez így. Nem akarom most elmondani, így csak arra fogtam amit a dokinő is mondott, hogy biztosan azért ájultam el, mert nem reggeliztem és leesett a vérnyomásom.

- Akkor talán az lenne a legjobb, ha sűrűbben főznél! - vigyorgott rám szélesen, majd szedett még egy adag ételt és csendben ettünk tovább. Jobb is, hogy nem tálalok ki neki, mert nem akarom megint elrontani a kedvem azzal, hogy felhántorgatom a múltat. Most egész jó kedvem van és azt akarom, hogy ez így is maradjon... Ha eljön az ideje, akkor majd megtudja. Ha meg nem, akkor sem veszít vele semmit. Mindenkinek vannak titkai, nem?

Elhatároztam, hogy miután veszek egy jó hosszú és forró fürdőt, ismét megpróbálkozom a tanulással. Hanna valahova elment (nagyon titokzatos, nem tudtam kihúzni belőle, hogy hová), így gondoltam most talán sikerül valamire jutnom a leckével, szóval szép gondosan ki is pakoltam az ágyamra a könyveket, füzeteket, számológépet, meg mindent ami kellhet és neki is álltam.

Már majdnem büszke lettem magamra, amiért még 20 perc után is tökéletesen tudtam koncentrálni a számokra, de aztán valami megzavart. Az a valami pedig a telefonom volt, mert persze annyi eszem nem volt, hogy mondjuk kikapcsoljam vagy lenémítsam. Igaz, nem is nagyon számítottam rá, hogy bárki is keresni fog, először azt hittem, hogy valami facebookos értesítés jött, de aztán rájöttem, hogy csak egy SMS-t kaptam.

Gyorsan megnyitottam (mert persze ilyenkor mindig nagyon kíváncsi leszek, hogy ki írhatott és mit) az SMS-t, ami egy ismeretlen számról jött. Furának tartottam, hogy ki írogathat ismeretlen számról, de aztán amikor elolvastam az üzenet tartalmát, nem sokat kellett törnöm a fejem, hogy rájöjjek, ki is küldte. Amint elolvastam, a telefonomat a szoba másik végébe dobtam, egyenesen neki a falnak. Ezután persze a tanulástól is elment a kedvem.
 

~ A FOLYTATÁS HAMAROSAN ÉRKEZIK... ~