2. rész – Igaz álom
 

Álomból egy furcsa rekedtes kiabálós hang ébresztett fel mely nagyon ismerős volt. Én voltam az. Arcom könnyben úszott és az előző napi lemosatlan sminkben mely elcsúnyította azt. Sírtam a rossz álomtól mely mostanában mindig meglátogatja éjszakáimat és ezzel fájdalmat okoz bennem.
A betonlakásban, amiben laktam hidegebb volt, mint bármelyik másik helyen. Fáztam a vastag falak által kiszorított levegőtől és a félelemtől, amely az álmomból jött át a valóságba. Szinte minden este ezt az álmot álmodtam abban az időszakban, de azaz esti álom volt a legrosszabb. Most az álom nem csúnyította el az emléket úgy, mint az eddigieket nem deformálta át máshogy. Most az igazi emléket mutatta. Azt, amit utáltam, hogy nem tudtam elmondani bátyámnak a köszönetem.
 

Az ágyból felkelve a testemet csak még jobban megcsapta a hideg levegő főleg a pucéron hagyott részeimet. Akkor már igazán megszoktam ezt a fajta hideget. Túlságosan is. Az ablakhoz lépdeltem csupasz lábammal és kinéztem a csúnya szürke városba. Utáltam itt élni mindig is, csak azért költöztem ide, hogy minél messzebb mehessek Rogertől és az ő életétől meg a barátnőitől. Gyors és rossz választás volt, de ekkorra már össze tudtam kaparni egy kis pénzt, hogy elköltözhessek egy jobb helyre. Aranyos kis kétemeletes apartmant választottam az első emeleten mely két szobás. A várost eddig is szerettem, de mikor a házat élőben is megnéztem akkor tudtam meg hogy mennyire is rajongok Los Angelesért.
 

Házat már kipakoltattam előző nap egy költöztető céggel, akik három nap múlva viszik el a bútoraimat az új lakásomba. Csak azért három nap múlva mert március 31.-e van és megyek vissza a szülővárosomba, hogy holnap meglátogassam két legjobb ember sírját. Édesanyámét és Thomasét. Régen, ha már csak rájuk gondoltam elkapott a sírás főleg azokban az években mikor még gimis voltam. Senki se értette, hogy miért sírok néha-néha szünetekben. Senki se kérdezte meg soha, de nem is akartam. Az ablaktól elfordulva hátra néztem az üres szobára melytől legszívesebb hánytam volna annyira utáltam. Csak egy ágy állt a szoba fala mellett melyre, ha még egyszer ráfeküdtem volna, összeesik. Az ajtóban még egy bőrönd volt mely négy napra elegendő ruhát tartalmazott és pár pipere holmit, de igazából semmi személyeset.
 

Pár lépéssel elhagytam a hálószobát és a nappalin keresztül átmentem a fürdőbe. A vécéből pöceszag áramlott fel, ami beterítette az egész kis aprócska fürdőt. Ezért nem előnyös sosem a földszinten lakni főleg nem egy olyan helyen ahol havonta kétszer elromlik a lift, a vízzel mindig gond van, és ahol kétszer történt öngyilkosság. Nekem is volt depresszióm főleg abban az időszakban mikor ide költöztem de, sose lennék olyan felelőtlen és meggondolatlan, hogy felkössem, magam vagy éppen kiugorja a tizenegyedikről.
Belenéztem a tükörbe majd lélegzet visszafojtva, hogy ne érezzem azt az átkozottul büdös szagot felkötöttem a hajam kontyba majd megmostam könnyes és elmaszatolt arcom. Neki támaszkodtam pultnak a kézmosó előtt és becsukott szemmel ezt motyogtam magamban:
- Köszönöm Thomas.
 

Visszamentem a szobámba és még egyszer elmondtam magamban a köszönetemet Thomasnak. Mikor ezt elkezdtem mondogatni magamnak minden reggel mindig úgy tanúsítottam, hogy azért mondom hátha hallja és így nem fogok magamban bűntudatot érezni, hogy nem mondta el neki hamarabb. De nem csak azért mondom és erre csak egy éve jöttem rá mikor is elkezdtem gyűjteni egy másik házra. Ezzel a kis aprócska köszönettel megvédem magam attól, hogy komolyabb kárt tegyek magamban belső fájdalmam miatt. Ezzel emlékeztetem magam arra, hogy Thomas tett értem egy nagyon fontos dolgot és ezt nem dobhatom el egy egyszerű fájdalom miatt. Mert Thomas rám áldozta a tinédzser éveit hogy felnevelhessen. Apám helyett volt apám mikor is anya meg halt Roger pedig a munkával és új nő szerzésével volt elfoglalva.
 

Az ajtó melletti bőröndből elővettem egy inget és egy farmer nadrágot, amit tökéletes pontossággal magamra húztam. Visszamentem a fürdőbe és ott pedig begomboltam az ingemet majd kifestettem magam. Örültem neki hogy végre újra kezdhetem az életem. És még az is lehetséges, hogy ott meg fogom magam találni. Mert meg kell találnom magam. Thomas miatt.
 
***
 

Mindig is pontos voltam sose szerettem késni sehonnan se és azt se szerettem, hogyha valakit megváratok, mert kellemetlenül érzem magam. Így volt az akkor is mikor felszálltam a szülővárosomban tartó gépre, de nem akartam egyáltalán. Igazából csak a gépen döbbentem rá hogy hova is tartok éppen. Tudtam, hogy ez nem lesz valami élvezetes egy utazás, mert egész végig azon rágódtam, hogy ne, beszéljek majd Rogerrel ugyan is meghívott magához, hogy ha úgy is haza megyek, miért nem megyek hozzá meg az új nőjéhez? Semmi kedvem nem volt hozzá hogy megint azt hallgassam, ahogyan az új nőjének a nevét kiabálja az éjszaka közepén szex közben. De nem akartam gyerekesnek tűnni, úgyhogy elfogadtam az ajánlatát.
 

Mivel ez a meghívás két hónappal ez előtt történt így az is megeshetett, hogy Roger úgy elfelejtett engem, mint a levegőbe szálló böfögést így még pár nappal ezelőtt felhívtam Evelynt hogy lehet most is nála fogok megszállni ilyenkor, mint mindig.
Sajnáltam Evelynt mert bármennyire is szeretett volna tovább lépni nem tudott. Özvegyként élte az életét egy csepp négyéves fiával, Markkal kit Evelyn Thomas halála után hét hónappal szült meg.
A repülő leszállását egy csengő követte, ami a biztonsági övek kikapcsolhatását jelezte és abban a pillanatban mindenki rögtön fel is ugrott csak én haboztam. A bőröndöt leemeltem a fejem feletti polcról, és én szálltam le utoljára a gépről.
 

Sosem szerettem a tömeget, de ilyenkor muszáj volt elviselnem, és ahogyan Thomas tanította nekem, hogy ne kapjak ilyenkor pánik rohamot orron beszívtam a levegőt majd a számon kifújtam.  Mire a repülő tér közepére jutottam megnyugodtam, de addig fojtattam ezt a folyamatot, míg ki nem kerültem onnan.
Reptér ajtajában emberek álltak kik neveket kiabáltak néhányan pedig táblákat mutattak fel, hogy megtalálják azt a személyt, akit keresnek. Egy ismerős öregembert láttam meg az ajtónál kinek a kezében egy Miss DeSanta feliratú tábla volt. Gerard volt az Roger régi legkedvesebb komornyikja. Elmosolyodtam egy picit, hogy Gerard még mindig neki dolgozik ugyan is tényleg jól végezte mindig is a munkáját és meglepődtem, hogy Roger még nem váltotta le valami újabbra. Ahogy oda léptem Gerard mellé, a komornyik elmosolyodott, ahogyan észrevett és megszólalt.
- Ó Miss DeSanta, hogy maga milyen nőies lett az évek során! Gyönyörűen fest egy több órás repülő út után is.
- Köszönöm, de már megváltoztattam a vezetéknevem…
- Elnézést, akkor hogyan szólíthatom?
- Woodley. Az édesanyám vezeték neve. – mondtam nyomatékosan. Mindig is utáltam a DeSanta nevet, mert ha bármikor is valakinek említettem a teljes nevem rögtön így reagált rá „Ó akkor te nagyon gazdag vagy!” Vagy „Elkényeztetett sznob!”. Meg egyébként sem akartam semmilyen kötődést Rogerhez. Nem érdemelte, meg hogy akár egy rokona is legyen.
- Rendben Miss Woodley a kocsi kint vár önre. – mondta majd elvette tőlem a bőröndöm.
 

Ahogy kiértünk az ajtóval szemben volt a kocsi, és Gerard rögtön ki is nyitotta nekem az anyós ülés felőli ajtót. Emlékezett a szokásomra. Mikor tizenöt voltam mindig hátra ültem, mert legtöbbször az anyós ülés foglalt volt, de mikor nem volt senkise az anyós ülés felőli oldalon megkértem Gerardot hogy ha máskor is lesz ilyen eset, akkor mindig elől akarok ülni.
Rá mosolyogtam és megköszöntem, hogy emlékezett, erre csak mosolygott és bólintott utána berakta a csomagtartóba a bőröndöm majd beszállt az autóba a kormány mögé.
 

A repülő és az autóút is több órás volt így mire a célomhoz értem már hét órát ütött az óra város sötétségbe burkolózott. A házakat az utca lámpák világították meg és a csillagok apró fénye mely gyönyörűen ragyogta be az eget a holddal együtt ami olyan volt a kékségben mint az éjszakai nap.
 

Nem tudtam, hogy pontosan hol is járhatunk, mivel ebben a kertvárosi részben még nem nagyon jártam. Csoda hogy Roger talált még magának olyan utcát a városba ahol még nem volt háza. Nem is tudtam igazából eldönteni magamban jó vagy rossz lenne-e az, hogyha Roger elfelejtette volna, hogy megyek. Amennyire utáltam Rogert úgy gondoltam, hogy a helyén való az lenne, hogy ha örülnék, és amint kiderülne, hogy hívatlan vendég vagyok ott már el is húznék Evelynhez. De lehetségesnek gondoltam magamban azt is, hogy lehet, rosszul esne nem is tudom, hogy igazából miért…
- Tudja, hogy ma este jövök? – kérdeztem meg őszinte kíváncsisággal Gerardot.
- Persze hogy tudja, ki felejtene el ilyet? – Talán Roger?
A szülinapomkor hívott fel hogy nem megyek-e el majd áprilisba hozzá, amikor mindig haza szoktam jönni. Szülinapi felköszöntésről szó sem volt, de nem is számítottam rá.
 

Míg az egyik utcában néztem a szebbnél szebb házakat Gerard hírtelen kanyarodott le egy kívülről egyszerű, de modernháznál, ami annyira fényesen világított, hogy a sötétben szinte megvakultam. Kiszálltam a kocsiból és felmértem a házat. Nem hasonlított a ház külseje Roger ízléséhez így gondolom az új nője választott bele mindent.
 

Gerard is kiszállta az Audiból és csak ilyenkor figyeltem fel rá hogy nem a szokásos „munkaruha” van, rajta hanem egyszerű ing és nadrág akár a normális hétköznapi embereken. A gépjármű mögé ment és egy fiatalos kézmozdulattal felemelte a csomagtartót, amiből kiemelte a bőröndöm. Megfogtam a bőrt és azt mondtam:
- Köszönöm, de most már én is tudom vinni.
- Miss Woodley…
- Inkább Emma… - szóltam közbe, de szigorúan nézett rám.
- Miss Woodly tudja, hogy nekem ez a dolgom.
- Igen és nagyon köszönöm, de ez csak pár lépés. – mondtam és nagy nehezen, de megengedte, hogy én vigyem be a házba a táskát.
 

Gerard mögött lépkedtem a kőből kirakott járdán a lépcsőig amikor pedig felértem megtorpantam. Csak pár lépés választott el a bejárati ajtótól és tudtam, hogyha belépek egy DeSanta házba ott nem sok jóra számíthatok. Gerard is megtorpant előttem és várakozóan nézett vissza az ajtó irányából. Becsuktam a szemem és minden bátorságomat összeszedve bevetettem Thomas által betanult légző technikám, hogy minden rosszat kiszorítsak magamból.
- Most segíts Thomas – mondta halkan, hogy Gerard nehogy meghallja majd elindultam az ajtó irányában és a férfi kinyitotta előttem az ajtót.
 

- Mr. DeSanta! – kiabált fel a komornyik.
Eddig tartott a megnyugtató légzés hatása.