- Hogy mi vaaan?? - kiáltottam fel, miután anyám bejelentette, hogy én és Olivér egy szobában fogunk aludni.
- Jól hallottad! Máshogy nem tudjuk megoldani!
- Dehogynem! Ő majd alszik Szabolccsal én meg alszok veled! Vagy alszom a kanapén, teljesen mindegy, de biztos, hogy nem fogok vele egy szobában aludni egy egész héten át! - toporzékoltam, és legszívesebben nekirontottam volna Olivérnek, hogy mi a fenéért vette el a helyet Aliztól...
- Maja! - kiabált rám anyám. - Ezt most azonnal fejezd be! Úgy viselkedsz, mint egy 5 éves!

- Nekem megfelel. - jött be a konyhába Olivér, s legszívesebben kikapartam volna a szemét. És ez volt az első alkalom, hogy úgy teljesen, igazán ránéztem. Mert, hogy eddig vagy csak oldalról láttam vagy csak hátulról, de teljes egészében még egyszer sem pillantottam rá. Hmm.. meg kell mondani, egy év alatt sokat változott, de attól még ugyanúgy rühellem, ugyanúgy egy egoista barom és ugyanúgy kiakaszt minden egyes mozdulata, ahogyan ezelőtt is.

- A te véleményedet senki nem kérdezte! - forgattam a szemem, mert tényleg nem tud érdekelni, hogy neki megfelel-e vagy sem.
- Azért ne legyél ilyen kedves a szobatársaddal, mert még az éjszaka közepén képes leszek én is ugyanilyen kedves lenni.
- Rettentően megijedtem! Szívódj fel! - csaptam be magam mögött a hűtő ajtaját, majd fogtam magam és felkerestem a leendő szobámat... Vagyis szobánkat.

- Ó hála az égnek! - tettem össze a kezeimet, amint megláttam, hogy nem francia ágy van a szobában. Ha az lett volna, akkor holt biztos, hogy inkább aludtam volna kint a csillagos ég alatt vagy bárhol máshol, de Olivérrel egy ágyban biztos, hogy nem! Az már nagyon, nagyon sok lett volna!

- Ez az én ágyam! - rontott be mögöttem Olivér, és az ablak alatti ágyra ugrott.
- Na azt már nem! Tűnés! Azt én néztem ki magamnak!
- Lassú vagy! Aki kapja, marja!
- Vagy inkább marha! - javítottam ki, a szememet forgatva. Nagyon idióta, ha azt hiszi, hogy övé lehet az ablak alatti ágy!

- Most meg mi a fenét vigyorogsz? - néztem rá értetlenül.
- Rég láttalak Majácska, hogy megnőttél! - vigyorgott továbbra is olyan eszelősen, bennem meg kezdett egyre jobban felmenni a pumpa.
- Fogd be Olivér! - majd sarkon fordultam és kirohantam a ház végébe.

Miért nem ide jöttem már azonnal? Gyönyörű volt a hátsó udvar, ahol közvetlen a szemem előtt terült el az Adriai-tenger egy falatnyi része. Káprázatos volt a látvány. Azt hiszem tudom, hogy hol fogom az esték nagy részét tölteni, csak hogy minél kevesebbet kelljen Olivérrel egy légtérben lennem. Ez tökéletes hely lesz arra, hogy ne gondoljak semmire, csak élvezzem a pillanatot. Alig várom már az estét, hogy sötétbe boruljon az égbolt és lehessen látni a csillagokat.

- Ó, hát itt vagy! - állt meg mellettem anyám, de én továbbra is a hullámzó vizet kémleltem. - Elmegyünk szétnézni a városban, van kedved jönni?
- Olivér is megy?
- Igen, ő is jön.
- Akkor inkább kihagyom. Jó itt nekem, menjetek csak!
- Miért vagy vele ilyen? - ült le mellém a homokba.
- Milyen?
- Lehetnél vele kedvesebb! Mit ártott neked?
- Szimplán csak nem kedvelem és a tény, hogy miatta nem jöhetett Aliz, cseppet sem javít a helyzeten! - álltam fel, s közben leporoltam a szoknyámra ragadt homokszemcséket.

- De ő Szabi fia! - állt fel anyám is, s ezúttal egy kicsit mérgesebbnek véltem a hangszínét.
- Tudom! Pont ez a baj! - s azzal fogtam magam és visszamentem a házba. Nem szeretném tovább taglalni az Olivérrel való kapcsolatomat. Majd ha úgy látom jónak, akkor kedvesebb leszek vele, addig érje be ennyivel.

Miután hallottam elmenni anyámékat, kikapartam a bőröndömből egy fürdőruhát meg egy törölközőt és elindultam az udvarra napozni. Közben lőttem Aliznak egy-két szelfit meg képet a tengerről, szegény alig győzte lenyomni az Olivérrel szembeni dühét, amiért ő nem láthatja ezt az egészet élőben. Na igen, legalább van aki velem együtt utálja a srácot.

- Te, amúgy most csekkoltam Olivér facebookját! - jött az üzenet Aliztól.
- És? - írtam a választ.. Vagyis kérdést.
- Nem felejtettél el valamit mondani róla?
- Nem. Mit kellett volna? - értetlenkedtem. Mégis mi baja Aliznak?
- Mondjuk azt, hogy milyen jó pasi lett belőle! Majaaa, ránéztél te egyáltalán arra a srácra, mióta veletek van?
- Ja, ránéztem, de valószínűleg nem jó profilt nézel! - pötyögtem gyorsan.
- Ó, dehogyis nem! Ez a srác, Maja, úristen! Én is ott akarok lenni!!! - magam elé képzeltem amint Aliz az ágyán fekve, Olivér képeit nézegetve csorgatja a nyálát. Tipikus Aliz, amint meglát egy jó pasit, teljesen bekattan.

- Állj le Aliz! Nem tudom, hogy néz ki azokon a képeken amiket te nézegetsz, de hidd el, élőben nem olyan! Ugyanolyan visszataszító feje van, mint eddig volt! Kérlek ne kattanj be! - írtam a választ, bár azért egy kicsit ferdítettem a valóságon. Jó, nekem is feltűnt, hogy Olivér egy kicsit másabb lett, egy kicsit helyesebb, meg férfiasabb, de attól még az túlzás, amit Aliz művel.

- Komolyan Maja, neked valami bajod van! Küldj majd róla légyszi sok-sok képet! Főleg félmeztelenül, a parton napozva vagy ilyesmi! Kérleeeek! - s mellé még benyomott 3 olyan kis szmájlit, aminek szívecske van a szeme helyén.
- Neked van bajod Aliz! És nem, rohadtul nem fogok róla képeket küldözgetni, mert nem fogom azzal szennyezni a telóm, hogy őt fotózgatom! Felejtsd el! - erre csak egy csomó szomorú szmájlit küldött, én meg a fejemet csóválva visszafeküdtem a törölközőmre és folytattam a napozást.

Valami sötét foltot érzékeltem a csukott szememen keresztül, s már megijedtem, hogy valami csúnya felhő tesz keresztbe a napozásomnak, de amikor kinyitottam a szemem, sokkal rosszabbat láttam.
- Mit akarsz? - néztem nagyon csúnyán Olivérre.
- Hoztunk kaját, gyere enni.
- Nem vagyok éhes.
- Felőlem. - rántotta meg a vállát, és ott is hagyott.

De amúgy éhes voltam, nagyon is, úgyhogy gyorsan felpattantam és Olivér után mentem. Mármint nem közvetlen utána, csak én is be a házba, hogy telenyomjam a hasam finomságokkal.
- Nagyon szép a város, kár, hogy nem jöttél velünk! - nézett rám anya, miután mindenki leült az asztalhoz és elkezdtünk enni.
- Lesz még pár napom rá, hogy bepótoljam. - válaszoltam hanyagul, két falat megrágása közben. Anyám egy mélyet sóhajtott, s többet nem is szólt hozzám.

Szinte észre sem vettem, hogy mennyire telik az idő, csak hirtelen felnéztem a tányéromból és az ablakon keresztül láttam, hogy már kezd sötétedni. Tökéletes. Erre vártam egész nap.
- Köszönöm a vacsorát, a parton leszek. - álltam fel gyorsan a székről, a tányéromat a mosogatóba tettem és nyomban az ajtó felé vettem az irányt.
- Nem tudom miért viselkedik így. - még épp elcsíptem, amit anyám mondott, de egy szájrándítással elrendeztem magamban az egészet. Még, hogy nem tudja.

Hát kell ennél tökéletesebb? A csillagos égbolt, az előttem elterülő tenger, a tücskök ciripelése, a kellemes nyári szellő és homok a fenekem alatt. A megnyugtató csend ami körülvesz, a hullámok hangja, amint nyaldossák a partot.. Egyszerűen leírhatatlan!

- Mit csinálsz? - és oda is a nyugalom. Olivér kissé rekedt hangja törte meg azt a tökéletes csendet amit felvázoltam. Miért? Miért kell belerondítania még ebbe is? Persze nem válaszoltam neki, találja ki, hogy mégis mit csinálhatok a parton ülve és magam elé bámulva. - Átcuccoltam a másik ágyra, hogy ne legyen még emiatt is feszültség köztünk. - ült le mellém, mire egy kicsit arrébb csusszantam.

- Ne törd magad, már találtam sokkal kellemesebb helyet magamnak. Aludj csak az ablak alatti ágyon!
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy itt alszol a homokban? - nézett rám felvont szemöldökkel.
- És ha igen? - rántottam meg a vállaim. - Mi közöd hozzá? - néztem rá én is felvont szemöldökkel.
- Tudod mit? - állt fel a homokból. - Remélem a szúnyogok, pókok, rákok meg mit tudom én micsodák felfalnak téged reggelre! - s azzal fogta magát és bement a házba. Ez meg milyen óvódás szintű beszólás volt? - kuncogtam fel magamban. Most először érte el nálam, hogy a kimondott szavai megnevettessenek.