- Ó, hogy az a jó büdös...! - ejtettem el egy kis káromkodást, miután felriadtam erre a
borzalmasan irritáló hangra. De mégis mi a fene volt ez? Hol vagyok? Hogy kerültem ide?
Néztem körbe értetlenül a helyiségben, ahol észhez tértem, de kezdetben még elég homályos
volt a látásom, kellett néhány másodperc, hogy minden teljesen tiszta legyen. Aztán, ahogy
minden kitisztult előttem, döbbenten vettem tudomásul, hogy egy iskolában, pontosabban
egy osztályteremben ücsörgök. Csak tudnám, hogy a jó életbe kerültem ide...

- Kimegyünk bagózni? - lépett mellém egy nagy, fekete kabátos srác, én meg valószínűleg elég értetlen fejjel nézhettem rá a mimikájából ítélve. Néhány másodpercig még folytattam a bamba nézésemet, aztán elkezdtem azon agyalni, hogy ki lehet ez a gyerek. Mivel ugyanitt van, ahol
én, gondolom osztálytársak lehetünk, de mi a jó fenéért nem jut eszembe a neve?
- Ööö, nem tudom, elég szarul vagyok.. - nyögtem ki végül egy kurta választ, amivel igazából ki
is akartam húzni magam a bagózás adta lehetőség alól, de a gyerek a szavamba vágott és
nem hagyta, hogy befejezzem a mondandómat.
- Majd a cigi helyretesz, gyere már! - azzal megragadta a pulcsimat és elkezdett leráncigálni a székről, mint, ha valami idétlen kölyök lennék, aki nem akar hazamenni a játszótérről.
- Jó, jó, megyek, csak engedj már el! - téptem ki a karom a szorításából, mert nem akartam
leégetni magam azzal a többiek előtt, hogy ez az ismeretlen gyerek úgy ráncigál maga után,
mint ha a kutyája lennék. Na, nem mint, ha olyan borzasztó nagy kedvvel mennék, mert pont
nincs ahhoz hangulatom, hogy jópofizzak egy olyan alakkal, akinek sem a feje, sem a neve
nem dereng az emlékeim között.

- Mi van veled? Olyan fura vagy! Szívtál valamit és meg sem kínáltál? - gyújt rá egy szál cigire, miután kerestünk egy olyan helyet, ahol elvileg senki nem fog rajtakapni minket. Vajon többször előfordult már ez korábban? Aztán, ahogy ezt kigondolom, már nyújtja is felém a cigisdobozt, de csak rázom a fejem. Nekem nincs rá szükségem. Vagy igen? Én is dohányzom, csak ez is olyan dolog, ami nem akar eszembe jutni? Mindegy, most akkor sem kívánom.
- Nem szívtam semmit, csak nagyon szarul vagyok, már mondtam! - válaszolok a kérdésére köntörfalazva, mert azt nem tudom, hogy hogy mondhatnám el neki, hogy nem emlékszek
semmire sem. Egyáltalán ezt, hogy lehetne elmondani bárkinek is? Biztos, hogy azt gondolnák, hogy megőrültem és bezárnának valami diliházba. Mondjuk, ha ez így folytatódik, én magam
fogok bevonulni egy diliházba, mert ez őrület! Őrület, hogy nem emlékszem arra, hogy hogy kerültem ebbe az iskolába, őrület, hogy nem emlékszem arra, hogy ki ez a gyerek előttem, sőt,
még arra sem emlékszem, hogy mi a saját nevem!

- Jó, akkor próbáld magad összekapni egy kicsit, este jelenésünk van, remélem nem
felejtetted el! - Este jelenésünk? Neki meg nekem? Hát haver, de, pont, hogy elfelejtettem, mivel mindent elfelejtettem... Legszívesebben az arcába ordítanám mindezt, de nem tehetem.
Valahogy ki kell derítenem, miféle jelenésről beszél, anélkül, hogy teljesen zakkantnak tartana.
- Ööö, most annyi minden összejött, hogy hirtelen nem ugrik be... Hova is megyünk? - remélem
ez nem volt túl feltűnő, ha mégis, már késő, nem tudom visszaszívni.
- Hát ember, tényleg nem tudom mi van most veled, nem szoktál ilyen lenni! Állj le arról a cuccról, amit elkezdtél szedni, mert így nem leszünk jóban! - paskolja meg a vállam, majd szív egy nagy, utolsó slukkot a cigijéből és kipöcköli a csikket a kerítésen túlra.

- Mondtam már, hogy nem szívtam és nem is szedtem be semmit! Szar napom van, nem
érzem jól magam, biztos beteg leszek! De mondd már, hogy hova megyünk, mert tényleg
kiment a fejemből, nem tehetek róla!
- Jó, ember, le ne szedd a fejem! Este buli Jenny-nél. Így már rémlik?
- Jaa, hogy az! - csapok a homlokomra olyan színpadiasan, mint, ha már így eszembe jutott
volna a dolog, de nem, abszolút, semmit nem mondd ez az egész, sem a Jenny név, semmi. Teljesen elvesztettem a fonalat a világgal. - Asszem, az ma nem fog menni, bocs haver, tényleg nagyon ramatyul vagyok.. - még csak az kéne, hogy elmenjek egy buliba, mikor az égvilágon semmire és senkire sem emlékszem.

- Ne csináld már! El kell mennünk, ez az évszázad bulija lesz! Megígérted, hogy elmegyünk,
most már nem táncolhatsz vissza! - néz rám elég dühös fejjel a srác, de nem nagyon tud
meghatni. Ha nem akarok menni, akkor nem megyek, kár erőltetni.
- Oké, hogy megígértem, de tehetek én arról, hogy ez a nyavaja pont ma jött elő rajtam?
Nem érted meg, hogy nem érzem jól magam és egy buli pont nem fog rendberakni! Majd legközelebb elmegyek, de ma biztosan nem! - állok ki magamért, s remélem most már ez a tag
is felfogja, hogy én ma este bizony otthon fogok szundikálni az ágyamban, már ha egyáltalán megtudom, hogy hol is van az a bizonyos "otthon".
- Kösz, rohadt rendes tőled, megyek inkább órára! - ezzel a mondatával és a sértődöttségével
el is viharzik mellőlem. Majd megbékél...

Nemsokkal azután, hogy a srác duzzogva otthagyott a kerítés mellett, újra meghallottam azt az irritáló hangot, amiből tudtam, hogy el kell indulnom, mert kezdődik a következő óra. Legszívesebben inkább itt maradnék, mert semmi kedvem úgy beülni a padba, hogy a világomat nem tudom, de az túl feltűnő lenne. Nem lóghatok, úgyhogy ezt a napot már valahogy ki
kell bírnom, ha törik, ha szakad. Bár nem lenne rossz tudni, hogy mégis milyen órám lesz és
melyik teremben..

A suli épületébe belépve még elcsíptem a fekete kabátos srácot, amint a lépcsőn ment felfelé,
így kaptam az alkalmon és utána is kiabáltam, hogy melyik teremben is leszünk. Szerencsére annyira nem volt besértődve, hogy ne válaszoljon, így annyit kibökött, hogy a 14-esbe, aztán
már el is illant a szemem elől. Tényleg nem igazán tud most meghatni, hogy haragszik rám,
mivel tényleg fogalmam nincs arról, hogy milyen szerepet tölt be az életemben. Csak egy osztálytárs lenne? Vagy esetleg a haverom? Talán a legjobb haverom?

Még teszek egy gyors kitérőt a mosdóba, aztán rohanok is az emeletre, hogy megkeressem
a 14-es termet, hogy részt vegyek egy olyan órán, olyan tanárral és olyan diákokkal körülöttem, akikre egyáltalán nem emlékszem.

A lépcsőn felérve megpillantottam egy lányt a folyosón ácsorogni, s ha a hallásérzékem még
nem csal, akkor valamit motyogott is magában. Odasettenkedtem a szekrények mellé, hogy ha esetleg megfordul, ne ijjesszem halálra a váratlan felbukkanásommal, s csendben figyeltem,
hogy tulajdonképpen mit is csinál. Aztán már tisztán hallottam, hogy az ajtón lévő számokon
agyalt, nem tudta eldönteni, hogy melyik az az egy, ahová mennie kell. Úgy döntöttem, segítek
neki egy kicsit, mert ha így folytatja, biztos, hogy egész órán idekint fog ácsorogni.

- Szerintem válaszd a 14-est! - mondtam gondolkodás nélkül, s láttam, hogy a lány egy kissé megriadt a hangomtól. Annyira elmélyült a számok kavalkádjában, hogy tényleg nem hallotta,
amint elsettenkedtem mögötte.
- Tessék? - fordult meg, s értetlenül meredt rám.
- Nekem a 14-es a szimpatikus, talán azt kellene választanod! - csak azért mondtam neki a
14-est, mert nekem is ott lesz órám és lehet, hogy ez a lány is az osztálytársam, csak még új
itt és nem tudja hová menjen.
- Á.. Szóval az alapján válasszak, hogy neked mi a szimpatikus? - erre csak bólogattam és talán halványan még mosolyogtam is. - Szép a 14-es szám, de nem vagyok benne biztos, hogy az a
jó választás. Megmondanád, hogy melyik a matekterem? - nézett rám kérlelőn, én meg az
igazat megvallva csak annyit válaszoltam, hogy...

- Megmondanám, ha tudnám...

~ Folytatása következik... ~