- Jó reggelt! Én 8:00-ra jöttem volna állásinterjúra, csak kicsit elkéstem. Az lenne a kérdésem hogy még fogad esetleg Mrs. Dorrit, vagy már nem alkalmas?
- Szia! Persze, mára nincs megbeszélése. A második emeleten, balra találod az ajtaját!
- Nagyon szépen köszönöm! Rohanok! – hadartam el gyorsan és már futottam is.
Az utamba került egy fotózási helyszín sietségem közbe. Annyit láttam, hogy egy férfi elég dühösen próbálja elmagyarázni a modell hölgynek a pozíciót, amiben a ruha előnyösebben mutatna. Viszont a lány nem nagyon tolerálta, gúnyosan utánozta a férfi gesztikulálását és mutogatott össze vissza. Meg kell hagyni vicces volt.
Mikor meglátták, hogy egy pillanat alatt fel, s eltűnik egy alak, utánam kiabáltak, hogy Mrs. Dorrit nem fogad senkit, viszont sajnos én ezt nem hallottam és mikor már észbe kaptam kinyitottam a főszerkesztőnő ajtaját.
Olyan figyelmetlen vagyok, hogy elfelejtettem kopogni és benyitottam a tárgyalása kellős közepén. Nem is akár kikkel tárgyalt..
Ashley és Mary-Kate Olsennel.
Úgy szégyelltem magam. Rám nézett és kérdőre vont:
- Maga mégis kicsoda? Nem tanították meg a jó modorra?! – jogos volt a felháborodása.
- Elnézést.. Én.. én csak az állásinterjúra jöttem, 8ra.. Olivia vagyok.. Csak tudja elkéstem.. de én nagyon siettem és…
- Kérem, tartogassa a felesleges magyarázkodását meg olyannak, akinek van rá ideje. A Style magazin nem alkalmaz pontatlan és neveletlen nőket. Most fáradjon ki!
Még soha nem éreztem magam ilyen ostobának.
Halkan becsuktam magam mögött az ajtót. Leültem a szemközti várakozóba, fejemet a kezembe hajtottam, és mint villám törtek fel bennem kérdések sokasága. Miért rontok el mindig mindent? Miért vagyok ilyen figyelmetlen? Majd kicsit átgondoltam az eseményeket. Az a lány a recepción azt mondta nyugodtan feljöhetek. Szóval átvert volna? De mégis miért akart velem kiszúrni?
Pár perccel később ajtó nyitódást hallottam. Az Olsen ikrek hagyták el a helységet. Elegánsan és sikkesen.
Ezek után, legnagyobb meglepetésemre Mrs. Dorrit állt az ajtóba.
- Olivia Foster, szedje össze magát és jöjjön be. Még van 10percem, az alatt lezavarjuk az interjút. – kevés együttérzést hallottam a hangjába, viszont felcsillant a remény hogy a szeleburdiságom nem döntött romba mindent.
- Máris megyek! – pattantam fel és már az irodájába is találtam magam.
És elkezdődött az állásinterjúm. Próbáltam határozottan és magabiztosan beszélni – már amennyire egy ekkora baki után tud az ember magabiztosan viselkedni. Igyekeztem meggyőzni arról, hogy alkalmas vagyok az állásra, mennyire szeretem a divatot és érdekel a különböző öltözékek összeválogatása illetve a lakberendezés ami igazán közel áll a szívemhez.
Az arca végig rezzenéstelen volt. Se egy mosoly, se fintor. Semmi. Mikor letelt a 10 perc így zárta az interjúmat.
- Rendben Olivia. Átfontolom, hogy alkalmazom-e és ha igen majd felkeressük. – azt hiszem, mind tudjuk, hogy ez a mondat mit jelent. Egy óriási NEM, MENJ HAZA! Ennyit jelent…
Mielőtt kisétáltam volna álmaim kapuján a rideg valóságba. Hallottam, ahogy a hátam mögött kuncognak. Az a fekete hajú lány volt és egy másik, ismeretlen. Még elcsíptem a viháncolásból ” ..ezt a balekot!” kijelentést. Dühösnek kellett volna lennem, de a szomorúságom nagyobb volt, mint hogy sem leálljak vitatkozni olyas valakivel, akinek én soha se ártottam. Szégyenkezve hagytam el a Style magazint.
