LYDIA

- Hamburger reggelire? - kérdeztem gúnyosan, majd leültem Hannah-val szemben.
- Rossz napom van… - válaszolta letörten, majd megint fejest ugrott a hamburgeres dobozba. Féltem megkérdezni, hogy mi baja van, de mivel senki más nincs itt, aki felvidíthatná, rám hárul
ez a feladat.
- Mi történt? - a kérdésben egy kis erőltetett érdeklődés is lapult. Próbáltam álcázni azt, hogy igazából nem is érdekel.
- Az albérletet ahol laktam, felújítják. Most vissza kellett költöznöm a szüleimhez, olyan megalázó! - úgy éreztem magam, mint aki dráma szakkörön ül. Nem volt kedvem ezt tovább hallgatni, ezért gyorsan orvosoltam a helyzetet:
- A lakóházban ahol én lakok van pár üres szoba. Olcsó is, közel van, és egész megszokható. - előre tudtam, hogy neki nem fog tetszeni az ajánlat, hiszen én elég furcsa környéken lakok. - Ma átjössz és megnézed. Ha tényleg csak felújítják a házat, pár hónapot csak kibírsz ott.
- Oké. Ma elmegyek. De a szüleimtől tuti nem fogok rá pénzt szerezni… Nem tudsz valami
munkát?
- Nekem sincs állandó munkám. Csak néha egy-egy alkalmi, főleg bébiszitterkedés. De nem,
most jelenleg nincsen. És most mássz ki a kajás dobozból, és irány bioszra! - felálltam az
asztaltól, felkaptam a könyveim és megindultam az osztályterem felé.

Az elsők között voltunk, akik beértek a terembe. Nem csodálom, hogy mindenki késik az első
óráról. A hétvégén mindenki a „nagy táborozó buliban” volt. Még Alison, és Gina sem volt sehol. Nélkülük nagy csend volt a teremben. Most Hannah sem volt olyan eleven, mint szokott. Unottan bámult maga elé, és egy tollal játszott. Még a könyveit sem vette elő.
- Te nem beszéltél Alivel? - kérdeztem halkan. Hannah megrázta a fejét. - Nekem pénteken azt mondta, hogy vasárnap reggel hazamennek. És láttam is Sean-t és Oliviát. Ők is ott voltak nem?
- Nekem is ezt mondta. És igen ők is ott voltak, és én is láttam őket. Beszéltem is velük.
- Mit mondtak?
- Azt, hogy sem Alison, sem Gina nem volt ott, mikor odaértek. De azt is mondták, hogy lehet,
hogy csak nem emlékeznek rájuk. De azt is mondta, hogy Ali sátrára viszont emlékszik. Arra a rózsaszínre. Szerintem Ali és Gina is ott voltak, csak Sean nem emlékszik rájuk. - Ebben volt valami. Ha csak a fele is igaz annak, amit az ilyen bulikról mondanak, akkor nem csodálom, hogy Sean nem emlékszik pár dologra.
- Nagy a hangzavar ott hátul! - kiáltott ránk Miss Benett tanárnő. - Hannah ülj el Lydia mellől! - Miss Benett nagyon nem szerette, ha valaki beszél az óráján. Hannah összepakolta a cuccait,
miközben az egész osztály minket bámult. De aztán hirtelen a tekintetük az ajtó felé szegeződött. Egy ismeretlen srác állt ott.
- Jó napot! - köszönt eléggé kómásan. Látszott rajta, hogy nem aludt valami sokat. - Hova üljek?

- Ülj csak le Lydia mellé! - erre már felkaptam a fejem. A szemeim kikerekedtek, az osztály többi tagja pedig kuncogni kezdett. Az ismeretlen srác leült mellém (persze köszönés nélkül).
- Hogy is hívnak? - kérdezte felénk nézve Miss Benett.
- Mike. - válaszolta még mindig kómás fejjel. Majd lazán keresztbe tette a lábát, összekulcsolta a tarkóján a kezét, és rámnézett. Kissé arrébb húzódtam, mire ő csak nevetett. - Ez egy hosszú
óra lesz.
- Hát még nekem. - válaszoltam gúnyosan.
Az óra másik felében sem sokat beszéltünk. Ha beszéltünk is, nem a legbarátságosabban. Már akkor tudtam, hogy nem leszünk puszipajtások.

DÉLUTÁN 3 ÓRA

A hétfők mindig nehezek, de végre ez a nap is véget ért. Farkas éhesen koslattam haza,
csakhogy a hűtőm olyan üres volt, mint a H&M kirakata leárazás után. Bevásárolni sem kedvem,
de még időm sem volt. Hannah egy óra múlva jön, és nincs valami nagy rend. Igazából nem
nagyon hiszem, hogy rászánja magát az ideköltözésre. Ez a hely nem az ő stílusa, bár a környék sem az. Minden városban van legalább egy utca, vagy egy háztömb, ami a város sötét sarkának felel meg. Itt ez volt az. Hannah a „drogtanya” becenevet adta neki. Bár van benne némi igazság. Végül, mivel éhes voltam, meg mert Hannah is nem sokára itt lesz, úgy döntöttem összedobok egy adag csokis muffint. Annyi étel még pont volt itthon. A nagy főzőcskézésemet
egy kopogás zavarta meg, ami az ajtó felől jött.

”Nem lehet Hannah! Még csak fél négy!” - gondoltam magamban. - „Ki lehet az?”
Újabb kopogás. Nem volt kukucskáló az ajtómon (ebben a házban már az ajtó is luxusnak számított), így nem tudtam még csak megnézni sem ki az. És errefelé nem lehet csak úgy ajtót nyitni bárkinek. Hosszas gondolkodás után nyitottam csak ki. Egyből felismertem ki az: Alison
állt az ajtóban.

Egyből a nyakába ugrottam, hiszen péntek óta nem is láttam. Ő is viszonozta az ölelésemet.
-Na, milyen volt a buli? Mesélj el mindent! - még be sem ért az ajtón, de már faggatni kezdtem.
- Arra is sort kerítünk. De előbb, mit szólnál, ha elmennénk fagyizni egyet? - vetette fel az ötletet. Alison nem volt egy olyan fagyizós fajta, ezért furcsálltam is ezt az ajánlatot. Mindössze egy fajtát szeretett: a csokisat. Bár régen szinte minden hétvégén fagyizni jártunk, az utóbbi egy évben
Ali már unalmasnak, és gyerekesnek tartotta ezt.
- Jajj, ne már! Most nyílt egy a sétáló utcában! Jó lesz! - kicsit húztam a szám, de nem azért mert Hannah-t vártam, hanem, mert még mindig nagyon furcsálltam ezt az egészet. A sétáló utca a legforgalmasabb utca a városban, a metró van az egyik oldalán, a másikon pedig egy busz-
megálló. Itt már annyi hely sincs, hogy az egerek fagyizót nyissanak, nem hogy az emberek.
Végül csak belementem. Otthagytam a félig kész sütit, és el is felejtettem Hannah-t hirtelen.
Csak mentem Ali után egyenesen a lépcsőig.

A sétáló utca messze volt, de könnyen megközelíthető. Három negyed óra alatt oda is értünk metróval. Ali egészen a Demire Hotelig vezetett, a legnagyobb hotel a városban. De nem hotelbe, hanem az előtte lévő Sher cukrászdába mentünk. Még kíváncsibb lettem, hogy miért jöttünk ide, hiszen Ali egy új fagyizót említett, a Sher-ben viszont már több mint két éve van fagyigép is.
- Egy csokis nekem, egy vanilliás pedig neked! - letette elém a fagyikelyhet, ő pedig leült velem szembe. Alig, hogy belenyaltam már folytatta is: - Hogy ízlik? Ugye, hogy jó? Én megmondtam!
- Finom. De te is tudod, hogy szeretem az itteni fagyit. Tavaly szinte minden héten jártunk ide.
- Hát emlékszel. - láthatóan nagyon örült annak, hogy emlékszem rá. Kezdtem elveszteni a
fonalat. De a helyzet csak bonyolódott.

Ali felállt az asztaltól hirtelen. Betolta a széket, és elindult a buszmegálló felé.
- Hova mész? - kérdeztem, most már teljesen összezavarodva.
- Csak ennyit akartam. Hogy emlékezz. - mást nem mondott, elindult. Lefagyva ültem a széken,
mint aki odaragadt. Néztem Ali-t és vártam, hogy visszaforduljon, leüljön, és azt mondja:
„Bevetted! Látnod kéne az arcodat!”. Ali mindig szórakozott mindenkivel. De most nem úgy tűnt. Nem jött vissza.

Felpattantam a székből, és Ali után rohantam.
- Hé, Ali! Várj! - kiabáltam, de Ali nem állt meg. Nagy tömeg volt, mint általában, és futni alig bírtam köztük. De azért megpróbáltam. Próbáltam nem arrébb lökni senkit, de hát muszáj volt utólérnem
őt. Azt még láttam, ahogy befordult a Demire Hotel, és az egyik bolt melletti szűk utcába.

Mire odaértem, már nem volt ott senki. Nem tudom, hogy hová vezet az az utca, és most nem is akartam megtudni. Elővettem a telefonomat, hogy megnézzem az időt: 5:43. És emellett volt
12 nem fogadott hívásom, és négy SMS-em. Mind Hannah-tól. Ekkor jutott csak eszembe a mai találkozónk. Megnyitottam az SMS-eket:
„ Itt vagyok! Gyere, nyiss ajtót! Olyan ijesztő itt kint egyedül!!! Siess!!”
„Hahhhoo!! Hol vagy már?? Öt óra, és én még mindig itt vagyok, ha talán felvennéd a telefont, tudnád is!”
„Föld hívja, Lydiát! Ja bocs, csak Hannah az. Nehogy felvedd!”
„Most szalad el mellettem egy patkány!! Hogy tudsz te itt lakni?! De ettől függetlenül
beengedhetnél!!
Gyorsan tárcsáztam a számát.
- Hát végre! Komolyan, hol vagy már?! - üvöltött bele a telefonba dühösen.
- Közbe jött valami, de már elintéztem, fél óra és ott vagyok!
- Fél óra? Hol vagy?
Nem válaszoltam, csak leraktam a telefont. Tudtam, hogy Hannah még dühösebb lesz, mire odaérek, de jelen pillanatban nem érdekelt.
- A 7:35-ös metrót törölték! Két perc múlva érkezik a mai utolsó Silver Street-i járat! - a hangosbemondó hangja az egész sétáló utcát betöltötte. Választanom kellett: vagy megyek Ali
után, bár nem tudom merre ment, nem ismerem arra az utat, és ennyi idő alatt már nagyon
messzire is eljuthatott. Vagy szedem a lábaim a metróhoz, és hazamegyek, ahol Hannah már
vagy két órája vár. Az utóbbi mellett döntöttem.

HANNAH

Már több mint két órája vártam Lydiára a lakóház bejárata előtt. Már nem bírtam tovább
ácsorogni, és hosszas töprengés után rávettem magam, hogy leüljek a földre. Tiszta mocsok volt minden, nem értem Lydia hogy bírja itt. A falakat már csak a pókháló tartja össze, a kerítés
(minden Kémiai szabálynak ellent mondva) esküszöm, hogy bomlani kezdett! A lépcső nyikorgott,
és mozgott is, a padló pedig szerintem eddig csak esővízzel találkozott. A rácsos ablakokról ne is beszéljünk. Akár egy börtön.
- Te meg mit keresel itt?! - kérdezte egy hang idegesen a hátam mögül. Ahogy megfordultam
egyből be tudtam azonosítani ki az: Mike.
- Várok valakit. - válaszoltam unottan, és szűkszavúan. Nem volt kedvem beszélgetni sem vele, sem senkivel erre felé. Csak Lydia jönne már! Mike vállat vont, majd elindult a lépcsőn. De azért
ezt a kérdést még nem állhattam meg: - Talán baj, hogy itt vagyok?
- Nem, miből gondolod? - ezzel visszafordult.
- Csak pont úgy mondtad, mintha nem lehetnék itt.
- Csak furcsa volt. Az ilyen lányok nem szoktak erre felé ücsörögni, és várakozni. - Mike nagyon megnyomta az ’ücsörögni’ és a ’várakozni’ szavakat. - Ha csak… - Gúnyos mosoly terült szét az arcán. Nem is kellett folytatnia ahhoz, hogy tudjam, mit akar. Elindult lefelé.
- Bunkó dög! - kiáltottam utána. Ismét visszafordult.
- Hé, te kezdted! - nyavalygott. - És tényleg furcsa, hogy itt vagy.
- Ha tudni akarod Lydiát várom, és lehet, hogy én is itt fogok lakni! - Mike láthatóan nagyon meglepődött ezen.
- Nem akartam, de ha már elmondtad... - odalépett a bejárati ajtóhoz, és kinyitotta, majd intett,
hogy menjek be. Elsőnek megráztam a fejem egy olyan „Arra nem veszel rá!” stílusban. - Gyere, mutatok valamit! Jó lesz, ígérem!
Végül belementem.

A folyosók kísértetiesek voltak, a falon lévő tapéta darabokban hullott a földre, (ami egyébként szerintem, nem hogy felmosót, de még vizet sem látott még.) Furcsa hangok és zajok
hallatszódtak ki az ajtók mögül. Egyszer csak az egyik becsapódott. Egy öreg férfi lépett ki rajta. Közelebb húzódtam Mikehoz és belekaroltam a kezébe. Ő látszólag nem bánta.
Végül a tetőszintig meneteltünk. Itt sem volt semmi meglepő. Ugyanúgy a felmosót nem látott
padló fogadott. Betonkerítés vette körbe az épület tetejét, aminek szinte minden egyes négyzetcentiméterén valamilyen rajz, vagy írás volt látható. Viszont a kilátás, az gyönyörű volt. Innen látszódott szinte az egész város. Már esteledett, és a nap is kezdett lemenni. A házak
ablakai világítottak, mint száz apró kis gyertya lángja. A közeli folyó felszíne csillogott. Izgatottan
tekintettem körbe.
- Még egy sráccal sem találkoztam, aki egyszerre lenne ilyen bunkó és ilyen aranyos, mint te! - kissé belepirultam ebbe a mondatba.
- Még egy lánnyal sem találkoztam, akinek ez ennyire tetszett volna. - válaszolta egy édes
mosoly kíséretében. Én sem értettem, de valami megfogott benne. Nem akartam tovább szótlanul bámulni őt, ezért inkább odafutottam a korláthoz és megpróbáltam felugrani rá.

Mike nem bírta tovább nézni azt, ahogyan szenvedek, ezért végül odajött ő is. Minden szó, figyelmeztetés nélkül elkapott, és felemelt. Leültetett a betonkerítés tetejére.
- Köszi. - akaratlanul is, de elmosolyodtam. Mike még mindig nem eresztette el a derekamat, bár nem is bántam. Jó érzés volt. Egy omladozó falú ház tetején voltam, egy „bomló” kerítés tetején ültem, mégis biztonságban éreztem magam. Mert ő ott volt. Mellette nem féltem a horrorfilmbe illő folyosókon végigsétálni. Nem értettem, hiszen negyed órája még veszekedtem vele. Talán mégis bejön nekem? Kavarogtak bennem a gondolatok, és elég volt egy pillanatra elvesztenem a fejem, aztán már csak azt vettem észre, hogy megcsókoltam Mike-ot. Nem húzódott el, viszont elég értetlenül nézett rám. Szinte tudtam, hogy mit fog mondani és sajnos igazam is volt:
- Most mennem kell. Gyere, leszedlek. - Szorosan magához húzott és leemelt az ingatag
építmény tetejéről.

Megvártam amíg Mike elmegy, majd én is elindultam. Nem jött újabb üzenet Lydiától, sem
senkitől. Amint leértem a harmadik emeleti folyosóra, azonnal megpillantottam Lydiát.
-Szia, Hannah! Hogy jöttél be? Azt hittem már hazamentél, és bocsi, hogy nem voltam itt, de ez tényleg nagyon-nagyon fontos volt! Haragszol? - Hirtelen kinyitódott egy ajtó a folyosón. Mike
lépett ki rajta. - Hé, figyelsz te rám egyáltalán?! Mi van ott? - Lydia meg akart fordulni, de én
belöktem az ajtón.
- Semmi baj, de nézzük meg azt a lakást végre!

LYDIA

Hannah ma nagyon furcsán viselkedett. Nem mondott semmit, amivel ezt megindokolta volna,
és én pedig nem is kérdeztem. Végig vezettem a lakáson, ez nem volt nagy feladat. Mindössze
négy szobából állt. Konyha/étkező, hálószoba, fürdőszoba, és egy nappali. A nappaliban ért véget
a „túra”. Hannah leheveredett a kanapéra, én pedig letelepedtem a laptopom elé.
- Na és, hogy tetszett? - érdeklődtem. Hannah arckifejezései most az egyszer nem árultak el semmit.
- Jó lesz. Mikor tudok beszélni a tulajjal?
- Holnap itt lesz egész nap. Ma este alhatsz itt.
- Oké! Hol a távirányító? Nézünk valami filmet? - kérdezte Hannah.
- A párna alatt, és igen mindjárt. Előtte még megnézem az e-mailjeimet. Beléptem a fiókomba, ami máris két új e-mailt jelzett. Megnyitottam az elsőt.
- Na és kaptál valamit? - kérdezte, miközben a csatornákat váltogatta. Persze minden egyes
filmhez volt kommentje is.
- Igen. Két levelet. - tovább olvastam figyelmesen az első levelet. - Az első azt írja, hogy lesz munkám a hétvégére!
- Egyetlen hétvégére? Mégis mi?
- Egy kutyára kell vigyáznom. Így egész hétvégén a belvárosban leszek.
- Mi az, most már kutyaszitter lettél? - jegyezte meg gúnyosan.
- Csak egy hétvége. És mellesleg sokat fizetnek. - Hannah vállat vont. Őt az ilyesmi nem nagyon érdekelte, hiszen eddig mindig eltartották a szülei, fizették az albérletet, kapott pénzt kajára és ruhákra, azzal a feltétellel, ha minden hétvégén és szünetben hazamegy. Így munkát sem kellett eddig keresnie.
​Megnyitottam a második levelet is. Szó szerint lefagytam olvasás közben. Nem egy átlagos levél volt; egy gyászjelentés volt. Alison szüleitől jött. Azt írták, hogy Ali három napja meghalt. Ennél a mondatnál elakadtam. Egy kérdés volt a fejemben: Ha Ali halott, akkor kivel voltam egésznap?!