47.rész - Bosszú 1


-Jana esküszöm hogy nem tudom mi ez az SMS! -mentegetőzött.
-Már hogy a csudába ne tudnád hiszen a te telefonodra jött! -sétáltam oda az erkély ajtajához
friss levegő után kapkodva.
Nem számított hogy hideg van, sem hogy megfázhatok, csak levegőhöz szerettem volna jutni.
Csalódott, sértett és átvert voltam.


-Csajszi mit tegyek hogy higgy nekem! Oké! Figyelj! Itt és most megesküszöm rá hogy semmi
közöm az SMS feladójához hiszen azt sem tudom hogy kicsoda! -esküdözött, majd megfogta
a karomat hogy nézzek a szemébe, de én képtelen voltam.
Képtelen voltam ránézni arra az emberre aki aljas módon átvert, persze gondolhattam volna
hogy egy ilyen jóképű nagydumás srác bárki mást levehet a lábáról. Annyi nőt kaphat meg
amennyit csak szeretne, ugyan miért mondana le a többiről miattam?!


-Tudhattam volna hogy csak arra kellek neked! Még jó hogy időben kiderült, és nem feküdtem le
veled! -sírva mérgelődtem neki, amire ő megragadta mindkét karomat.
-Butaságokat beszélsz! Nézz rám! Érted? Nézz rám ha hozzád beszélek! Semmi közöm az SMS
feladójához! -továbbra is csak mentegetőzött de én nem hittem neki!
-Igen? Akkor bizonyítsd be! Bizonyítsd be hogy semmi közöd az SMS-hez, ami egészen véletlen
a te telefonodra érkezett...!
Elkezdte tárcsázni a számot és átadta nekem a telefont,azt remélve hogy megbizonyosodok
afelől hogy az üzenetet téves számra küldték, ám a hívott fél ki volt kapcsolva.


-Látod? Ki van kapcsolva! Ez is azt bizonyítsa hogy hazudsz, ám én nem várom meg a holnapi
találkádat, azt hiszem az lesz a legjobb ha most azonnal elmegyek innen!
-El akarsz menni? Kérlek ne! Nagyon nagy butaság lenne ha elmennél! -megfogta a karomat
hogy visszarántson. -Én nem fogom hagyni hogy elmenj! Ha elmész akkor én is veled megyek!
-mondta, ám ekkor egy remek ötlet pattant ki a fejemből.
-Jól van maradok de nem vagyok hajlandó veled egy ágyban aludni úgyhogy menj le a nappaliba.


Nagy győzködés árán, lement Connor a nappaliba. Nem csak az én szememből hanem az
övéből is potyogtak a könnyek. Ezt ő sem gondolhatja komolyan hogy ezek után még itt maradok?
De sikerült a tervem, bevette! Várok egy óra hosszát, addigra biztosan elalszik én pedig halkan,
csendben elmegyek ebből a házból.


Nem tudom hány óra lehetett de hosszas várakozás után lesétáltam az emeletről. Felöltöztem és
csak a legfontosabb dolgokat vittem magammal egyetlen táskába. Iratok, pénz, sminkek, parfüm.
Nem érdekeltek a ruháim és különben sem csaphatok nagy zajt a pakolással mert a végén még
felébred és ismét nem enged el.


Már éppen kiosontam a házból amikor felébredt az utánam becsukódó ajtó zajára. Pár másodperc
alatt ott is termett velem szembe, olyan gyorsan kiszaladt minthogyha az élete múlna rajta.
-Kérlek ne menj el! Azt mondtad hogy nem mész el! -próbált maradásra bírni.
Képes volt egy szál boxerban kijönni az utcára, nem mintha látná késő este bárki is. Mezítláb volt
és reszketett amikor a szél feléje fújt.


-Maradj! Kérlek maradj! -ajkunk majdnem összeért amikor kérlelt.
Nem sokon múlott hogy ne csókoljam meg. Nagyon nehéz volt ellenállni csókjának, de amikor
eszembe jutott ismét az üzenet, én toltam el magamtól.
-Connor! Engedj el! Ha szeretsz akkor megengeded hogy most elmenjek!
-De mégis hová mennél? És vissza jössz ugye? -kérdezte.
Miből gondolná hogy ezek után valaha is vissza jövök hozzá. Eszem ágában sem volt vissza
jönni ezek után, tudtam hogy csak egy vagyok számára a sok közül.


-Még nem tudom hová megyek, egyenlőre sétálok egyet és gondolkodom! -mondtam, ám
nagyon is jól tudtam hogy hová megyek, a legelső busszal viharzok haza anyához mivel..
Jeffhez nem költözhetek vissza és nem is akarok. Palmaékhoz szintén nem költözhetek mert
Jeff a szomszéduk és mivel még nem dolgozok, nem tudok kivenni albérletet sem, így nem
maradt más választásom mint hogy hazaköltözök a szülői házba.
Hosszas győzködés árán és az érzelmi zsarolásomnak köszönhetően miszerint ha szeret
akkor megengedi hogy elmenjek, elengedett. Adni akart egy csókot az arcomra de én nem
engedtem neki, inkább elrántottam a fejemet majd elindultam a legközelebbi buszmegálló felé.


Igaz szaladva de elértem a buszt ami türelmesen várt rám amikor intettem a sofőr felé. Fogalmam
sem volt hogy hány óra lehetett de biztosan késő éjjel ugyanis én voltam a busz egyetlen utasa,
ami még jó hogy várt rám hiszem a következő busz a késői órák miatt már csak holnap vitt volna
be a városba, egész éjjel szobrozni a buszmegállóba pedig nem lett volna kellemes.
Éppen belenyúltam a táskámba hogy elővegyem a telefonomat és megnézzem hogy mennyi az
idő amikor feltűnt hogy hiába keresem, a táska tartalmában bizony nem volt benne a telefonom.
Connornál felejtettem.


Leszálltam a buszpályaudvaron ahol nagy számokkal kiírva világított a pontos idő a jegykiadó
épületén. Hajnal fél 3 volt a legközelebbi távolsági busz ami abba a városba visz ahol anyám lakik,
egy óra múlva indul csak. Pár percig a buszmegállóban toporogtam míg végül megláttam a
közelben egy telefonfülkét.



Oda siettem a fülkéhez, bementem és az anyám számát tárcsáztam. Nem lett volna kellemes
neki sem és nekem sem ha hajnalban beállítok váratlanul, ám hiába hívtam nem vette fel.
Miután háromszor is újra próbáltam hívni feladtam, ráadásul a telefon is elnyelt egy húszast
a semmire. Hiába püföltem a telefont nem adta ki. Sírva fakadtam. Sírtam amiért nem adta
vissza a pénzemet. Képes voltam minden apróságon sírni, ám a szomorúságom főbb okozója
Connor volt.


Rettenetesen el voltam keseredve. Egyedül éreztem magam és kezdtem felfogni hogy milyen az,
ha az embert átvágják. Én is ugyan ezt tettem Jeffel, hát most vissza kaptam! A buszmegálló
közelében sétálgattam csak hogy ne fagyjanak le a lábaim. Figyeltem az embereket akik időnként
előtűntek a sötét, hűvös éjszakában. Mindenkinek az arcára volt írva az akkori hangulata. Voltak
párok akiket irigykedve néztem, arcukra volt írva a szerelem, és hogy mennyire boldogok együtt.
Valószínű, én már sohasem leszek boldog. Ismét elsírtam magam.


Az utcáról figyeltem a bezárt boltok világító kirakatát és vártam hogy minél hamarább elteljen a
hátra lévő fél óra. Akaratom ellenére is zokogtam. Nem tudtam abba hagyni a sírást mert annyira
fájt hogy az a férfi akit tiszta szívemből szerettem, átvert. Már azt sem zavart hogy a körülöttem
lévő ismeretlen emberek sírni látnak. Fájt hogy ennyi küzdelem és megpróbáltatás árán mégsem
lehet csak az enyém Connor. Mennyire boldog voltam amikor észre vettem hogy néz engem az
iskolába. Amikor vissza néztem rá és a tekintetünk nem mozdult sehová, csak egymás szemébe
néztünk, végül felhúzta mindkét szemöldökét. -megráztam a fejemet és feleszméltem, nem szabad
ilyesmire gondoljak, ez a fiú bizony csúnyán átvert!!


Fél órával később végre megérkezett a busz amire elsőként szálltam fel a tolongó tömeg ellenére
is. Tudtam, hogy innen nincs vissza út és hogy végleg el kell felejtenem Connort és itt kell hagyjam
ezt a várost . Egyetlen egy személyt sajnáltam itt hagyni, ő nem más mint Palma, de vele úgy is
találkozok még.


Helyet foglaltam a buszon és sírtam és sírtam... Vártam hogy elinduljon a busz és hogy végleg
kitöröljek az életemből minden emléket ami ebbe a városba köt, ám azt nem vettem észre hogy
nem sokkal azután hogy helyet foglaltam, egy bizonyos ismerős is felszállt ugyan arra a buszra.
-Nocsak nocsak! -szólt oda felém Adele akire rá se kellett nézzek, a hangja alapján azonnal
beazonosítottam. Nem néztem rá és nem szóltam hozzá, csak a magam előtti ülés támláját
bámultam. Úgy tettem mintha meg sem hallottam volna amikor megkérdezte -Tán csak nem
sírsz? -össze rezzentem minden szava hallatán.


Felálltam hogy a busz hátsó végébe foglaljak helyet, remélve hogy nem fog követni és nem kell
a társaságát élveznem, de ő nem engedett. Elém állt. Nem féltem tőle, de képtelen lettem volna
ismét végig hallgatni hogy Connor és én mekkora szemetek vagyunk.
-Gondoltam előbb utóbb vége lesz! Nem adtam nektek egy hónapot! -mondta büszkén, mintha
ő előre tudta volna hogy mi fog történni a mai napon. -Ez a Connor fiú..cccsz! Rossz fát tett a
tűzre mi? -folytatta.
-Semmi közöd hozzá hogy mi történt! -förmedtem rá.


-Nem is kérdeztelek a történtekről,tudom én nagyon jól hogy mi történt! -mondta büszkén.
-Nem tudsz te semmit! -feleltem és összehúztam a szemöldökömet.
-Egy véletlen SMS.. -elhallgatott majd folytatta. -A lényeg hogy összevesztetek!
Próbáltam felfogni amit mond és nem sokon múlott hogy ott helyben ne vágjak le neki egy
hatalmas pofont. Üvölteni tudtam volna rá,én aki egyébként is csendes és félénk természet,
amikor leesett hogy ő küldte az üzenetet.
-Ez még csak a kezdet! -közölte vigyorogva.
Próbáltam vissza fogni magamat hogy ne tegyek olyat mindenki előtt amit nem kellene, de ezt a
pofont legközelebb biztosan megkapja!!


A szemeimben fel csillant a fény, Connornak igaza volt, nincsen senkije rajtam kívül. Csak engem
szeret és én vagyok neki az egyetlen. -amikor ezt gondoltam elmosolyodtam.
Remélem meg fogja bocsájtani azt, hogy nem bíztam benne. Remélem nem fog haragudni rám!
-Kérem! Kérem álljon meg! Kérem azonnal álljon meg! -kiáltottam oda a busz vezetőjének.
Én nem akarok elmenni ebből a városból. Én nem akarok elköltözni! Én nem akarok mást, csak
vissza menni Connorhoz és megcsókolni. Valahol bántott hogy Adele ezt tette, mégis
megkönnyebbültem mert tudtam hogy Connor igazat mondott.


-Kisasszony itt nem állhatok meg! Csak buszmegállóban állhatok meg!
-Nem érdekel azonnal ki akarok szállni! -üvöltöttem rá, én aki csendes, és félénk.

- Folyt.köv.-