4.rész - Jelentéktelen és második


Amint észbe kaptam szaladtam a tükör elé. Telenyomtam a kezem hajhabbal és gyorsan rápacsmagoltam a hajamra. A nővérem ruhái közül gyorsan előtúrtam valami viselhetőt, elvégre mégsem jelenhetek meg csapzottan Macon előtt, ha álmodom, ha nem. Bár egyre inkább az utóbbira voksolnék. Megszólal a csengő. Basszus! Basszus!

Gyorsan trappoltam lefelé a lépcsőn, amikor megpillantottam a kanapén ülve teljes pompájában kedves Névtelent. Milyen ironikus hogy a férfi akit szeretek, annak a lánya most éppen a mi nappalinkban csücsül. A lelkesedésem elmúlt. - Ez meg mi a francot keres itt? -kérdeztem a türelmetlenül ácsorgó nővéremtől, és az ujjammal a hívatlan vendég felé bökdöstem. -Miért engedted be? -flegma voltam, de hatásos. A csaj hirtelen megrándult, de csak rövid pillanatra, annyi elég volt hogy észre vegyem.

Lehuppantam a kávézóasztalra, csak azért hogy bosszantsam, Miss.Tökéletest. - Na, mondd hamar miért jöttél? -kérdeztem unottan. Aztán rájött a szófosás. Még mindig viccesnek találtam az akcentusát, addig a pillanatig míg az asztalra ki nem dobta a háromezer dolláros számlát, amin egy Versace ruha kártérítését követeli. Hogy mi van? Egy havi fizetésembe kerül basszus! A nővérem egy pillanatig maga elé bámult, mivel nem tudta honnan, és miért ez a számla, és főleg azt nem miért van itt Portland leggazdagabb emberének a lánya. Mert ő is ismeri Macont. Mindenki ismeri. Tanya szinte vágtatott az asztal felé, felkapta a számlát az asztalról és apró darabokra tépte. A hívatlan vendéget pedig karjánál fogva rántgatta, egészen az ajtóig.

Az üvegajtón keresztül ordibált nekünk. Aztán pár perc múlva elindult az kocsi felé. - Ezt még megkeserülöd Eloise Webber! A nevem Katerina Alistair, és sosem bocsájtok meg! - ordított a vinnyogó, brit akcentusával. - Mennyj fel a szobádba, öltözz át, és beszéljük meg ezt az egészet. Betelefonálok a munkahelyemre, és kérlek mondj el mindent! - mondta csüggedten Tanya.

Mindent elmondtam neki Maconről, Becca O'Neilről, az álmaimról, és hogy szerelmes vagyok. Majd hogy mennyire hiányzik anya, és apa. Megint elkezdtem a sírást. Átölelt mint régen, jól esett, évek óta nem engedtem magamhoz ilyen közel senkit. - Szeretlek.- nyögtem ki elfúló hangon. -Ó, Eloise én is nagyon, nagyon szeretlek.És nekem is hiányoznak. -mondta, majd neki is könnycseppek buggyantak ki a szeméből. Eddig szembe sem jutott hogy mit élhetett át azon az estén, hogy mit érezhetett amikor a kórházban az életéért küzdöttek. Hogy mit érezhetett azóta...

Ebbe belegondolva még jobban elkezdtem a sírást, és ő is. - Eloise nem szeretnélek még egyszer elveszíteni oké? Amikor megtaláltalak bepiálva, csak magamat okoltam hogy magadra hagytalak ezzel, az én hibám hogy majdnem megölt az a rohadt alkohol... -mondta sírva. - De tudod mit? Ma este bemutatok neked valakit. -súgta fülembe. -Kit? -kérdeztem kíváncsian. - A vőlegényem. -mondta, miután letörölte könnyeit a szeméből. A vőlegénye? Ennyire magamnak való voltam hogy azt sem tudtam hogy egyáltalán van pasija.

-Miért nem mondtad el? -kérdeztem miközben ő a konyhában sertepertélt. -Nem tudom mennyire tűnt fel, de elég távolságtartó voltál az elmúlt hat évben. Nem nagyon beszéltünk. -mosolygott rám. Nyavalyogtam hogy senki sem ért meg, pedig aki megértett volna ott volt az orrom előtt. Csak beszéltünk, és beszéltünk. Megbeszéltük az elmúlt hat év eseményeit. Már nagyon bántam hohgy így viselkedtem vele, minden az én hibám.

Már este hat volt mire mindennel készen lettünk. Megterítettünk,átöltöztünk, és még volt bő két órám a munkáig. Ennek tudatában semmi kedvem nem volt menni. -Evőeszköz,tányér,pohár.Minden megvan. -mondta Tanya, és elismerő tekintettel nézett rám. Jól esik. A sípoló csengő a icipici házat azonnal megtöltötte fülsüketítő zajjal. Tanyanak nem kellett több szaladt is hogy ajtót nyisson. A vőlegénye nyilván először van itt...Miattam.

-Eloise ő itt Peter Vasilieva. A vőlegényem. - és hosszan a szemembe, majd Peter szemébe nézett, szó szerint egy pillanat alatt rajta csüngött. Ha nem lennék full szerelmes, talán ráhajtottam volna...De az vagyok, szóval nem esedékes. Ráadásul mostmár foglalt, úgyhogy teljesen kizárt. Kicsit irigykedtem Tanyara, bár nem csak most, talán mindig is. Én mindig csak második voltam, és jelentéktelen. Mindenki számára.

Teli pocakkal dőltem hátra a székemben, Peter pedig elég otthonosan rágyújtott a konyhánkban. Felnéztem az órára. Indulnom kell. -Bocs srácok, de mennem kell dolgozni. -mondtam szemlesütve, ők biztos jól érzik majd magukat... -Hol dolgozol? -kérdezte Peter. - A Dreamben. Abban a bárban a Ball Street-en.-mondtam kissé unottan. - Ott dolgozol? Tényleg? A volt mostoha apámé az a hely. Most hogy mondod, ideje lenne meglátogatnunk. Hé, Tanya nem megyünk mi is? -az utolsó két mondat már nem jutott el az agyamig. Hogy mi van? Ez ismeri Macont? A mostoha apja?