6.rész - Ketté tépett fénykép

LYDIA – 3 héttel később

- Biztos, hogy ezt akarjátok? – kérdezte Valerie kicsit félve. Mike és én összenéztük, és bólintottunk.
- Emlékeztesselek, hogy valaki már három hete követ minket? – kérdeztem gúnyosan.
- Nem, de még nem biztos, hogy Hannah az.
- Dehogynem! – szállt be a vitánkba Mike is.
- És a bosszúhoz muszáj volt betörnünk egy könyvtárba?! – emelte fel a hangját Valerie.
- Először is, nyitva volt az ajtó. Másodszor is, ez nem bosszú pusztán rá ijesztünk egy kicsit, hogy hagyjon minket békén. – látszólak ezzel nem segítettem Vale-en.
- Oké, én itt kezdem. – Mike rámutatott az egyik polcra, majd felkapcsolta zseblámpáját és ott hagyott minket.

- Akkor én itt. Te menj, nézz körül hátul. – Én is megragadtam a lámpámat, és kutakodni kezdtem a polcokon.
- Miért én menjek olyan messzire? Arra olyan sötét van. – nyavalygott Vale.
- Oké, te maradj itt, én megyek hátra. Emlékszel még, hogy mit keresünk? – kérdeztem, mire Valerie megrázta a fejét.
- Csak annyit, hogy egy könyvet, amiben levelek vannak. Amiket Hannah írt valakinek.
- A könyv címe Elválasztva. Oké? – bólintott egyet, majd amikor már indultam volna hátra, hirtelen folytatta:
- És mit csinálunk, ha meg találjuk?
- Elolvassuk a leveleket, és reménykedünk benne, hogy a tartalmát felhasználhatjuk ellene. Egyéb kérdés?
- Van. Nem lenne egyszerűbb, ha megbocsájtanál neki?
- Nem! – kiáltottam rá.
- Veszekedés helyett inkább keressétek! – kiabált ránk Mike.

Abbahagytuk a vitát, én a hátsó polcokhoz siettem, Valerie pedig maradt elől. Folyton ugyanazon járt az agyam: azon amit Valerie mondott. Mégis hogy tudnák megbocsájtani neki? Ez még lehetőségnek is szörnyű ötlet. Gondolataimat egyszerre elsöpörte a polcról lezúduló könyvek hangja. A polcok mögül jött a hang, igen, még ott is vannak könyvek.
-Melyikőtök ilyen béna? Ahelyett, hogy mindent szétvertek inkább menjetek vissza előre!
Kerestem tovább. Majd pár perc néma csend után újabb könyvek potyogtak le a polcról.
„Ez csak is Mike lehet!” – gondoltam magamban. Végül nem mondtam semmit, hanem ráhagytam. Ismét könyvek találkoztak a padlóval. Dühösen léptem elő a polcok mögül, abban a hitben, hogy Mike-al szemben találom majd magam. De tévedtem.

VALERIE
Csak fel-alá járkáltam a polcok előtt, és a címüket olvasgattam.
„Képtelenség itt bármit is megtalálni!” – gondoltam magamban. – „Van itt, Új élet keddtől, A titok, Elválasztva, Bezárva…”
Hirtelen felkaptam a fejem, és még egy pillantást vetettem az egyik könyvre. Levettem a polcról, és újra elolvastam a címét: Elválasztva.
„Igen ez az! Megtaláltam! Végre leléphetünk innen!” – ujjongtam magamban. Már éppen kinyitottam a számat, hogy szóljak Mike-nak, de akkor újra ránéztem a könyvre. Elfogott a kíváncsiság. Végül kinyitottam a könyvet, és a lapok között egy borítékot, és egy fotót találtam.

A borítékot félre raktam, és megnéztem a fényképet. Egy gyerek volt rajta, pontosabban egy kislány. A kép régi volt, és fekete fehér. A lány max. 8 éves lehetett. Bár nem volt színes a kép, azt mindenképpen kilehetett venni belőle, hogy a rajta szereplő lány nem egy ember. A bőr az arcán olyan volt, mintha egy álarcot viselt volna, a szeme pedig egyszínű volt. Zsebre tettem a fotót, mielőtt valaki más is meglátja. A könyvet becsuktam, és visszaraktam a helyére, és elkezdtem felbontani a borítékot.

Nem volt időm megnézni a tartalmát, mivel egy fülsüketítő sikításra lettem figyelmes.  A sikítást egy csapódás követte, valami jó nehezet dobhattak hozzá a falhoz. Mike és én hátra rohantunk, nem láttunk mást, csak azt, hogy Lydia a földön fekszik ájultan. A feje vérzik, a falon pedig repedések vannak. Nem nehéz kitalálni, hogy mi is történhetett. Mike leguggolt, hogy felemelje őt, engem viszont az érdekelt az, hogy ki tehette ezt.

Körül akartam nézni, de Mike azt mondta, hogy ne tegyem.
-Miért ne? Már biztos nincs itt! – nyafogtam.
Hirtelen könyvek csapódtak le a földre. Mike tiltásának ellenére nem állhattam ott tétlenül, elfutottam. Amikor a polcokhoz értem még láttam egy árnyat az ajtó felé futni, de mire odaértem eltűnt. Arról a polcról verte le a könyveket, amelyiken a képet, és a borítékot találtam. Közelebbről is megnéztem, és sem a polcon, sem a földön nem találtam a könyvet.

Visszasiettem Mike-hoz, és Lydia-hoz. Lydia a karjára támaszkodva ült a földön, Mike pedig a zseblámpáját a földre irányítva nézte a padlót. Kérdőn néztem Lydiára, aki mindössze vállat vont.
-Bárki is volt itt, elvitte a könyvet. Azt, amelyiket mi is kerestük.
- Szóval te megtaláltad? – kérdezte Lydia, miközben azt nézte, hogy mennyire vérzik még a feje. Én halkan bólintottam. Mike végre ránk nézett, de nem mondott semmit. – Mi volt benne? – folytatta Lydia, de közben le sem vette a szemét a padlót bámuló fiúról.
- Egy boríték. – direkt nem említettem a fotót. Tudtam, hogyha meglátják, ők is azonnal rájönnek, hogy a rajta lévő lány nem teljesen ember.
- És abban mi van?
- Azt még nem tudom. – talán jobb lett volna ezt is hallgatni, hiszen kit tudja, mi van benne… Lehet benne még több fotó, még több természetfeletti lényről, vagy bármi, ami bizonyítja a létezésüket.
- Hé, gyertek ide, ezt látnotok kell. – Mike végre megszólalt.

Felsegítettem Lydia-t, hogy megnézhessük mi olyan érdekes a földön. Valami por lehetett. Egy kis kupac rózsaszín por volt előttünk, ami valahonnan nagyon is ismerősnek tűnt nekem.
-Ezt bámultad olyan sokáig? – gúnyolódott Lydia. – Már csak az a kérdés, hogy melyikünk verte be a fejét.
Leguggoltam, hogy közelebbről is megnézhessem azt a bizonyos titkos eredetű, rózsaszín port. Viszont abban a pillanatban, ahogy felé raktam a kezem, a por szétterjedt a földön, és egy kört rajzolt. A körben egy csillag található, a csillagban még egy kör, a második körben pedig egy háromszög. Elég bonyolult egy minta.
-Menjünk innen, én félek! – sikított fel rémülten Lydia, miközben hátrált pár lépést, és elbújt Mike háta mögött.
- Nem vagy egyedül. – jelentette ki Mike, hasonló félelemmel a hangjában.
- Nyugi. Ez csak kréta. – mondtam nyugodtan, majd végig húztam a kezemet a körön, mire az teljesen eltűnt.

LYDIA

A kis könyvtári balhé után mindenki elindult haza. Mike felajánlotta, hogy elvisz, de ki akartam szellőztetni a fejem. Pontosabban a benne keringő gondolatokat. És erre egy kis városi séta pont alkalmas volt. Már senki nem jár az utcákon, hiszen sötét van. Néhány ház ablakán kiszűrődik a fény, akár sok-sok pici gyertyaláng. Néhol ugat pár kutya, feltehetően egy-egy arra járó macskát. Az utcai lámpákat már mindet felkapcsolták, már biztos nagyon késő van. Hirtelen, én sem tudom miért, de megálltam az egyik utcasarkon, egy lámpa alatt. Pontosan a városi temető előtt állok éppen. Azt hiszem Alison temetése is itt volt, még hetekkel ezelőtt.

Még egy kicsit járkáltam a bejárati kapu előtt, és azon gondolkoztam, hogy bemenjek-e. Sok érvem van, hogy miért menjek be. Először is, még a temetésre sem hívtak meg, még a sírt sem láttam. Másodszor pedig, nincs mit vesztenem, időm is van. De ugyan annyi szól ellene is. Virág sincs nálam, amit a sírra tudnák rakni, azt sem tudom, merre van, és egy temetőben könnyen el lehet tévedni. Erre a gondolatra már majdnem tovább mentem, de az első lépés után visszafordultam, még egy pillantást vetettem a kapura, majd elindultam felé, és hopp már bent is voltam.

Sokáig bóklásztam, amíg sikeresen megtaláltam a keresett helyet. A sírt, amelyen ez áll:

„Alison Argent

1999-2017”

Virágok nem igazán voltak rajta, gondolom azért, mert nem a szülő városában temették el, hanem ott ahol mindössze egy éve lakott. Csak egy rózsacsokor hevert a földön, alatta pedig egy könyv. Elég fura egy csokor, hiszen a rózsák benne feketék.
„Miért olyan ismerős ez a fekete rózsa csokor?” – kérdeztem magamban.
Nem volt időm választ keresni, mert, ahogy felemeltem a csokrot azonnal megláttam a könyvet, ami alatta hevert. Elég volt a címét elolvasnom ahhoz, hogy elmenjen a kedvem a késő esti sétáktól.

A könyv címe: Elválasztva.

VALERIE

- Még mindig semmi hír az őrzővel kapcsolatban? – kérdezte Kensi unottan.
- Már, mint Hannah-val? Már nincs is szükségünk rá. A falka már összetart, mióta Midnight meghalt.
- Van is okuk összetartani. Különben már egyikük sem élne. – Kensi szinte suttogott. Mindig is tudtam, hogy Midnight volt a kedvence a falkából, aki most meghalt. – Na és milyen volt a könyvtárban? – hirtelen témát váltott, csakhogy ne is gondoljon rá többet.
- Nem találtam semmit. Csak egy borítékot, és egy képet. – válaszoltam csalódottan.
- Megnézhetem őket? – kérdezte izgatottan.
- A boríték üres. Gondolom abban lehetett a kép, amíg valaki ki nem vette onnan. – egyetlen mondattal sikerült letörnöm Kensi szarvait. De azért a képet odaadtam neki. Kensi hosszasan vizsgálgatta a képet. Minden szemszögből megnézte, majd csalódottan adta vissza. – Szerinted is természetfeletti?
- Talán. – Kensi hangja unott, és egyben kissé csalódott volt – Vagy csak beteg.
- Nincs olyan emberi betegség, amitől eltűnik valakinek a szemgolyója.
Kensi vállat vont.
-Az egyetlen emberi betegség, amit ismerek, az az influenza.
- Na, jó én megyek aludni. – jelentettem ki, majd felálltam az asztaltól, és elindultam a szobám felé.
- Jó éjt! – kiáltott utánam Kensi.

Igazából nem is azért siettem annyira, mert olyan nagyon álmos voltam. Sőt, nem is a szobámba mentem. A konyhából kifelé jövet gyorsan felkaptam a fényképet az asztalról, és most azzal a kezemben mentem a nappali felé. Gondolom Kensi már az erdőben van, így biztosan nem fog észrevenni. Egyelőre nem szeretném a halvány gondolatomat megosztani senkivel sem, még vele sem. Fejvesztve kezdtem kutatni a könyvek között, míg egy régi poros albumot nem találtam. Az albumban mi lehetett volna más, mint képek. Gyerekkori képek, rólam, és Kensiről. Hát, igen még a szörnyeknek is lehet gyerekkoruk. De én most nem azért jöttem ide, hogy a gyerekkoromat idézzem fel, hanem egy bizonyos fényképet keresek. Elég vastag egy album ez, így nincs könnyű dolgom. Végre valahára meg is találtam, bár miután összevetettem a könyvtárban talált fotóval, azt kívántam bár soha ne találtam volna meg.
-Még is létezik… – suttogtam, miközben a rosszullét, és a sírás kerülgetett.