Itt kérhetsz cserét vagy szólhatsz hozzá az oldal híreihez  ha
   szeretnél. Véleményezd a simses sorozatok újabb részeit és
   beszélgess a többi sims fannal. A minichatben  segítséget is
   kérhetsz, valamint üzenhetsz a szerkesztőnek is.



Használsz letöltött egyedi tartalmakat?
                         
Összes válasz: 505

Itt azokat a képeket láthatjátok amik legutóbb kerültek feltöl-
tésre az oldalra. Ezek a képek a szerkesztő fotói,illetve más,
sims fanok  beküldött képei.  Neked  is  van lehetőséged be-
küldeni képeket emailben: tiffanysims@citromail.hu





   Az oldal egyetlen szerkesztője: Tiffany Sims
   Email címe: tiffanysims@citromail.hu
   Az oldal nyitott: 2012.04.15.-én.
   A nyitás óta rekord látogatottsága: 868 látogató
   Mikor? 2017.01.28
   Design: Saját / Ucoz kód: Brielle




Viv, ClaraAmy, Tiffany



Ezek a  weblapok  az  oldal csere partnerei. Ha  szeretnéd,
hogy a te oldalad is kikerüljön ide,akkor a chatben kérhetsz
cserét. Az oldalad témája bármilyen lehet, szabad hely vég-
telen.Ha az oldal több hónapig nem frissel, lekerül a cserék közül. Magyar és külföldi oldalak számára is!                      











Online összesen: 3
Vendégek: 3
Felhasználók: 0






 

Ingyenes webtárhely uCoz





6.rész






A kiadós alvás nem csak egy régi emléket hozott fel lelkem legmélyebb bugyraiból… Ezt a jelenséget viszont nem hagyhattam szó nélkül. Elindultam megkeresni Vladot, hátha ébren van egy ilyen fényes napon, mint a mai. A napszakváltás nem az én erősségem, bár sok alvásra nincs szükségem. Hisz felkeltem érkezésem után hat vagy hét órával. Majdnem hajnalodott, mikor még esdekelve álltam a hatalmas villa kapuja alatt. Most már délelőtt felé jártunk.
Zsebre tett kézzel haladtam végig a sötét folyosókon, s mintha tudatosan működött volna az elmém, tudtam merre találom a Mesterem. Az ebédlőben ült, lehet sejtette érkezésemet. Fáradt tekintettel nézett fel rám, intve egyet, gondolom készen állt egy kis bájcsevejre.


Vele szemben készültem helyet foglalni, ám hirtelen haragos felszólítása kiugrasztott a sodromból.
- Oda majd csak akkor ülhet, ha olyan pozícióban lesz, mint Én! - emelte fel kezét szigorú tekintettel. Kisebb szem-tikkeléssel tártam szét karjaim.
- Jól van, jól van! Honnan kellett volna tudnom.. - sóhajtottam kissé mérgesen. Egyszerre kritizálni kell a fiatalabbikat. Tipikus vén gondolkodás… Mi van veled Maeve? Ez nem te vagy! gondoltam meglepődve. - Nos, akkor melyikre ülhetek? - néztem rá immár nyugodtan.
- A Mestered oldalán kell ülnöd, ha vámpírok közt fogunk megjelenni, mindig mellettem lesz a helyed, akár állunk, akár ülünk. Főleg, mert ifjú Tanítvány vagy még. - Vámpír, sokkal több vámpír. Értem. Ezzel a felfogással lecsüccsentem az öreg teremtés mellé, ki mozdulatlanul tanakodott tovább.


- Ha erősebb leszek, szabadabb lesz az utam is? - kíváncsiságom beelőzte a számat, mielőtt visszaszívhattam volna e kérdést.
- Így van, de addig rengeteg feladat tárul elé, Miss Holbrook. - magyarázta Vlad. - Ám úgy vélem, nem ezeken kattog az agya. Amit Ön érez, azt én is kis mértékben. Nyomasztja valami, de a gondolatolvasásra nem vagyok képes. - Zavart vigyorral meredtem az asztalra, nem bírtam elkezdeni, túl hamar ömlött minden össze egyszerre, ami válaszra várt újra.
- Furcsa dolgot éltem át, míg aludtam… Viszont nem álomnak nevezhetem ezt, túl realisztikus volt, és.. mély. - Ekkor felpillantottam a simre, ki csenden hallgatott tovább.


 A windenburgi otthonom előtt ácsorogtam. A vámpír énemet felöltve, hófehér ruhában, frissen, s üdén. Igen, teljes békesség áradt belőlem, na meg rengeteg energia. Ám ehelyett teljesen más vezérelt be a fény nélküli házba, ahol aludtak nagyban. Lépteim olyan lágyak voltak, akár csak pihéken táncoltam volna végig a nappaliban.
A jelen s a múlt keveredve vegyültek ebben a látomásban. Én képviseltem vérszívóként a jelent, a fentről jövő zajok pedig a múltat.


Ahogy haladtam felfele a lépcsőn, elöntött a düh. Minden egyes fok valami kellemetlen érzést váltott ki belőlem, ami hatására hergeltebb lettem. Oly annyira, hogy egyenesen a szüleim szobájába rontottam be, akik halkan szunnyadtak a régi ágyukban. Pontosan úgy néztek ki, mint a költözésem előtti napon. Azon az éjjelen eldöntötték, hogy egyetlen gyermeküket ki kell rakniuk, mert nem tudták kezelni. Abban a házban csak akkor voltunk hárman utoljára. Megfosztották a családias hangulatot, egy éretlen tinédzser kezelhetetlen viselkedése miatt. Ők ilyenek. Egyik sem ártatlan, mind bűnösök. Ezért lakolniuk kell.
A gonosz, öntelt mosolyom egy gyilkoséhoz hasonlított, aki a megfelelő pillanatra várt. Le akartam csapni. Szomjaztam a bosszú édes ízére. Meg akartam mutatni, kit tettek tönkre. Kitől vették el a maradék jóságot is. A békalencse maroknyi reményt is. Azt szerettem volna, hogy amikor rám néznek, félelemmel gyűljön a szemükbe. Egy sötét árny, ami örökké megvakítja őket az élet minden adottságától.
Egy baba felsírása mentette meg őket az élethű haláltól.


Sebesen a szobámba száguldottam, ami nem teljesen úgy nézett ki, ahogy utoljára láttam. A fiatal énem kényelmesen a fal felé fordulva feküdt az ágyában, ám a szoba másik oldalán gyerek játékok seregei hevertek a földön. Minden rózsaszínben, csicsásan feldíszítve. A gyermekhang újra felcsendült a levegőben. Egész testtel fordultam az irányába, mire kikerekedett szemekkel, s ajkakkal meredtem a látványra.
Egy baba nézett rám most már mosolyogva a bölcsőjéből. Egyből ösztönösen a karjaim közé vettem a csöppséget, ki nyugodtan ringatózott védelmező kezeim között.
- Te lennél.. - suttogtam, miközben a levegő egy pillanatra megfagyott.


- Mit csinálsz a húgommal, Maeve? - Óvatosan visszatettem a kislányt az ágyába, majd vártam. Nem mertem mozdulni. Hiszen mindegy most már nem? Úgy is lát. Bár lehet csak alva-járt, gyakori eset volt annak idején. Nem tétovázhattam sokat, kitudja mikor ér véget ez az álomféleség.


Lassan megfordultam a fiatal Holbrook felé. Ahogy tekintetünk találkozott a másikéval, végig futott mindkettőnkön a hideg.
- Hogyan.. látsz engem? - kérdeztem dideregve.
- Úgy, ahogy te engem. Ez egy idősík. Egy elágazás az Elszakadáshoz. - Értetlenül hallgattam mit magyaráz a sim.
- Elszakadás? Milyen Elszakadás? - Mindketten összeérintettük tenyereinket. Lehunytuk szemeinket, elárasztott minket a kötelék, ami összekapcsolt minket. Ő belőle lettem most, aki vagyok.
Kicsi Maeve forró vére egybeolvadt az én jéghidegemmel. Valami történt. Egy villanás töredéke alatt olyan gyorsan elfogyott minden maradéknyi erőm, hogy éreztem a távolodást a gyerek Maevetől. Kiáltani szerettem volna, visszahívni őt, de késő volt.


A fekete keserű desszertje azonnal elragadt minden élőtől.
Zuhantam. Zuhantam a semmibe. 
Kezemet rengeteg erőfeszítés árán nyújtottam felfele. Nem érdekelt semmi más, csak az erő, ami előttem lebegett, rám várva, hogy megkaparintsam. Felébredt bennem valami, ami hatalmas ütéssel sújtott elernyedt testemre. Szemeim kitágultak, s mint aki megszületett eme világra, levegőért kapkodva keltem ki riadtan az ágyból.


Amint visszatértünk a jelenbe, Vlad továbbra is mozdulatlanul meredt rám, egyszer sem pislantva a hosszas szemkontaktustól.
- Mi ez, Vlad? Miért olyan valóságos, s egyben álombeli? Mi az az Elszakadás? Jelentenek ezek valamit? - bukott felszínre kérdés áradatom, ahogy eddig is szokott.
- Komoly jelentése van igen. - húzta ki magát a széken az ősvámpír. - A ruhája nem hiába öltött fehéret ebben a vízióban. A fehér a tisztaságát jelképezte, ezzel mutatva, még tiszta lelkű, Miss. Azonban, amint felmerült az ölés gondolata a kis elméjében, az arca elváltozott. A fekete elágazó sebhely az arcán nem hiába van ott. Kezdetleges, alig látszik, ám ez addig tart, míg meg nem öl egy ártatlant, vagy az erejét gonoszságra nem használja. Ekkor az ilyen látomásokban is már változik a ruhája színe. A szeme is elsötétült, bár ez újdonság, még nem tapasztaltam ilyet senkinél… Aztán a gyermek, akit a karjaiban tartott, az nem a húga volt. Akármennyire is ezt szerette volna, sajnos nem. Ez Ön csecsemő korában. Az idősíkok furcsa játékot űznek az elmével.
- De.. a fiatal én-
- A húgának szólította, tudom. Ez viszont a legmélyebb vágyát tükrözte, Maeve. A húgáról festett gondolat tartja össze az emberi énjét. Itt térünk rá az Elszakadásra. Ez a folyamat az emberi életétől való végleges távozás, amikor már nem fog az újjászületés előtti időknek fontosságot szentelni, mivel egy új kapu nyílt meg maga előtt, új kezdettel. Ez nem könnyű, ha valaki ragaszkodik a múltjához, annál inkább. Ezért is küzd nagyon erősen belül, mint említettem már korábban, érzem minden porcikámban. - Síri csöndben hallgattam a sim részletes beszámolóját, mégis éreztem, hogy elöntenek a könnyek hamarosan.
- Ha.. elengedem őket, - nyeltem nagyot – attól még nem fognak eltűnni az emlékeimből, ugye?
- Nem. - Eme egyszerű válasz adta a löketet a távozásra a villából.
- Jobb, ha túl esünk rajta. - álltam fel az asztaltól, mire Vlad csak annyit mondott:
- Nem égünk el a napon, de gyengébbek vagyunk, mint este. Vigyázzon magára, Miss Holbrook. - Válaszul biccentettem a férfi felé, majd sietősen elhagytam a termet.


Amint kiléptem az ajtón, nem fordulhattam vissza. Búcsút kellett intenem az előző életemnek, reménykedve abban, hogy lesz, aki velem marad az átváltozásom után is, ám ebben halovány esélyt láttam. Annyira érzékenyen érint a téma, az egész szituáció, mégis csinálom. Mert nincs más választásom.


A fél órás túrám után sikerült megközelítenem a könyvtárat, ami továbbra sem tűnt el a helyéről, ép állapotban tárult elém, mintha az idő nála nem telt volna. Mégis felvont szemöldökkel méregettem az épületet, mintha kerestem volna benne valami szokatlant. Vagy csak egy indokot, miért ne menjek be. Gyerünk, lehetőséget kaptál egy jobb életre, ne hezitálj annyit! gondoltam bosszankodva.


Határozott léptekkel haladtam a bejárat fele, amit félkézzel kitártam magam előtt, szemrebbenés nélkül lépve át a küszöböt. Tűsarkúmmal finoman becsuktam a bejáratot, komoly tekintettel kémleltem körbe, csak páran tevénykedtek a helyiségben, mire megpillantottam Rosabella alakját. A zt a nőt, aki segített áthidalni a nehéz időket. Most pedig el kell engednem.
A szomorkás tekintetű hölgy felém emelte pillantásait, viszont percek alatt rájött ki tette be oly rég már a lábát ide.
- MAEVE!- ejtette ki kezéből a könyvet, majd vidáman botorkált oda hozzám, egy hatalmas ölelés kíséretében.
- Rosa… - suttogtam fájdalmasan a nevét.
- Úgy hiányoztál, Drágám! Merre jártál? Minden rendben? Ó, jaj nekem! Halálra aggódtam magam, senki nem tudott rólad egy árva mukkot se. - zokogott a vállamon.
- Sajnálom.. nem így terveztem a dolgokat… - motyogtam, miközben elengedett a szoros melengetéséből.


- Gyere, ülj le, mesélj, mi történt veled! Jaj már több, mint egy hónapja nem hallottam a csodálatos hangodat, Drágám. - Rosa boldogsága csak nehezítette azt, amiért jöttem. A nagy asztalnál helyet foglalva a sim kíváncsian végigmért, mire homlokráncolva figyelte meg hökkent mimikámat.
- Mintha kicseréltek volna ez idő alatt, Maeve drága. Máshogy viselkedsz, a megjelenésed is más lett. Vagy csak tényleg ennyire hosszan tartott a kámforrá válásod.
- Kitudja. - jeleztem a kezeimmel a tettetett tudatlanságom. - Valami fontos ügy miatt jöttem, Rosa.
- Csak nincs baj? - csapta össze ijedten a tenyereit az idős hölgy.
- Nem.. nincs. Nos, én.. más vagyok, mint többi sim.
- Ezt eddig is tudtam, Drágám. Különleges vagy, gyönyörű és a legkedvesebb teremtés a világon. - Szavai csak egyre jobban tapostak a föld alá, a kellemetlen pillanatok erősödni kezdtek.
- Ez a másság, nem pozitív irányba visz, Rosa. Szóval, emiatt sajnos elválnak útjaink. Nem, nem költözök el, csak.. minden kapcsolatot meg kell szakítanunk egymással. - sütöttem le tekintetem az asztalon heverő könyvekre. - Ezt azért teszem, hogy megvédhesselek a bajtól.. mert fontos vagy nekem. - emeltem fel fejem a könnyekkel küszködő Rosára. - Anyám voltál, anyám helyett, s ezt soha, de soha nem fogom elfeledni. Köszönök mindent. Tényleg. Most pedig mennem kell, viszlát, Rosa. - álltam fel remegő kezekkel, minél hamarabb szabadulni a látványtól, menekülve a következmények elől.


Könnyes szemekkel csaptam be magam mögött az ajtót, utoljára hallva Rosa elkeseredett hangját, ahogy a nevemen szólít. Mégis kaptam egy még nagyobb pofont az élettől. Egy újabb sorscsapást, amire soha a büdös életben nem számítottam újra. A kegyelem döfést ez a jelent adta meg a mai napra, talán ez az, ami elindított egy lavinát a szívem mezején, ami eddig sík volt, tiszta, s nyugodt.


Dominick és.. és.. Clementina társalogtak egymásba karolva a verandán, mint a régi szép időkben. Csak a bibi ott kezdődött, hogy mindketten változtak.. rengeteget. Ám így is egymásra találtak. A szomorúság ledöntött a padlóra. Odarongyolt a koszos, tárt karokkal váró rozoga parkettára, ahonnan újra, s újra felállok, mert muszáj. Muszáj folytatnom azt, amit elkezdtem. Viszont ez hatalmas visszaesést mutatott nekem. A látvány amilyen hosszan tart, olyan hosszan csavargatják bennem a recés kést.


Lehajtott fejjel igyekeztem távozni, ám a könnyzápor útjára indult, fékezhetetlenül, széles patakokban. Sosem terveztem gyengének mutatkozni, másoknak mutatni, mennyire összetört vagy belül, elég szégyenletes. Látva a párost boldognak, élettel-telinek, engem teljesen összeprésel ez. Hozzájuk képest, én nem érek egy porszemnyit se. Pedig bizakodtam abban, hogy Dominick jó szemmel tekint majd rám, mint egy igazi nőre. Nem a kotnyeles, irányíthatatlan Holbrook csajra.
- Maeve?


Unokatesóm csengő-bongó hangja ennyi év után sem változott, talán kicsit mélyült, de teljesen ugyanazt a hanglejtést használta, akárcsak gyerekként. Gyönyörű, túlságosan tökéletes felnőtt simmé cseperedett, amitől az irigység is elkapott. Yost a szokásos póker arccal figyelt, ezúttal teljesen más hatást keltve. A komorság mögött ott lapult az undor. Tudta, mi vagyok. Tudta, hogy ami kettőnk közt történt, azt már a föld elnyelte. Én is tisztában voltam a helyzettel. Csak az nem mindegy, ő hogy érzett ezek után.
- Mennyit változtál… - szólalt meg újból Clementina.
- Egy hónap leforgása alatt… - tette hozzá Dom hűvösen. Hangtónusa pengeként hatott rám, rettenetesen fájdalmas…


- Gáz van srácok? Vérszopó jelenlétét érzem.. - rohant fel a lépcsőn Bri, mire megtorpant.- Maeve! Csajszim! Miért érzem rajtad a vá-
Vette az adást. Elég volt pár pillantást vetnie rám, s azonnal váltott a hangulata. Ugyanolyan rideg lett, mint a velem szemben álló két valaha szeretett emberem.


Egy mosolyt ejtettem feléjük. Düh. Harag. Csalódás.
Düh. Harag. Csalódás.
Elszakadás.

115