Szoktál képeket fotózni The Sims játékodban?
                         
Összes válasz: 57

   Itt kérhetsz cserét vagy szólhatsz  hozzá az  oldal híreihez ha
   szeretnél. Véleményezd  a simses sorozatok újabb részeit és
   beszélgess a többi  sims fannal. A minichatben  segítséget is
   kérhetsz, valamint üzenhetsz a szerkesztőnek is.
   Gyakran ismételt kérdések és válaszok: The Sims 3
 

   Az oldal egyetlen szerkesztője: Tiffany Sims
   Email címe: tiffanysims@citromail.hu
   Az oldal nyitott: 2012.04.15.-én.
   A nyitás óta rekord látogatottsága: 868 látogató
   Mikor? 2017.01.28
   Design: Saját / Ucoz kód: Brielle




Lina, Viv, Miyu, Alfaa, ClaraAmy, Blanka, Jade, Tiffany

 
 







 
   Ezek a weblapok az  oldal  csere  partnerei. Ha  szeretnéd,
   hogy a te oldalad is kikerüljön ide,akkor a chatben kérhetsz
   cserét. Az oldalad témája bármilyen lehet, szabad hely vég-
   telen. Ha az oldal több hónapig nem frissel, lekerül a cserék
   közül. Magyar és külföldi oldalak számára is!


   
     
   
   








Online összesen: 4
Vendégek: 4
Felhasználók: 0


Ezek az aktív felhasználók böngészik jelenleg az oldalt:





Ingyenes webtárhely uCoz


It's over /vége van/




- Idejöttünk? – kérdezte Olívia, egy kisebb mennyiségű csalódottsággal a hangjában, amikor megálltunk egy régi raktár épületnél.
- Jobb helyet nem is találhattál volna bátyus… - szem forgatva meredtem a srácra.
- Fogd be Kim, örülj neki, hogy elhoztalak…
- Örülj neki, hogy nem köplek be anyunak! – vágtam vissza, majd követni kezdtem a testvéremet.
- Hol fogunk bemenni? – Olívia is beért minket, majd kérdőn meredt elsőnek rám, majd Dylan-re.
- Ismered azt a kifejezést, hogy ajtó? – kérdezett vissza a fiú gúnyosan.
- Ismered azt a kifejezést, hogy kedvesség? – látszólag nem igazán.
- Ismered azt a kifejezést, hogy semmi kedvem magammal cipelni a hisztis húgomat, és az idióta unokatestvéremet sehova? – megtorpant előttünk, majd ordibálni kezdett velünk. A testvéri szeretet.
- El sem hiszem, hogy a rokonom. – sóhajtott Olívia. Dylan már csak egy szúrós pillantást vetett felénk, de nem szólt vissza. Tovább sétált, mi pedig utána.


Végül csak megtaláltuk az ajtót, egészen pontosan az épület másik felén. Dylan szótlanul haladt előttünk, mi pedig nevetgélve mögötte. Amint beértünk nem láttunk mást, csak egy sima óriási szobát szürke falakkal. Egy kanapé is helyet kapott a szobába, egy asztallal együtt. A kanapén egy szőke lány, pontosabban Jennifer, Dylan barátnője, és Jake Dylan legjobb haverja üldögélt. Előttük pedig egy asztalnyi pia, és cigi.
Amikor beértünk a szöszi egyből felpattant, és a bátyámra vetette magát.
- Hiányoztááál. – direkt elnyújtotta az utolsó szótagot, miközben átkarolta Dylan nyakát.
- Te is nyuszi. – átkarolta a lány derekát, majd szenvedélyes csókba kezdtek, közben pedig Jake is odatévedt mellénk.
- Jaj, istenem Jake, de hiányoztál gyere ide nyuszi-muszi! – gúnyos hangon és hangosan beszéltem, miközben átöleltem a röhögő Jake-et. A bátyám egyből felénk fordult, morcosan, és szúrósan nézett rám. Egy szívecskét formáltam az ujjaimból, mire ő megforgatta a szemét. Már éppen visszaszólt volna, amikor a szőke lány újból az ajkaira tapasztotta az övéit.
- Ne velük foglalkozz, hanem velem.
- Igazad van. - rámosolygott a lányra, miután szétváltak, majd felénk fordult. – Mi elmegyünk, egy óra és jövünk. A hugom NEM ihat! – jól megnyomva a „nem” szót, az utolsó mondatot inkább a haverjához intézte, aki védekezően maga elé kapta a kezeit. – Ez pedig azt csinál, amit akar. – lenézően legyintett egyet Olívia felé, aki már meg sem lepődött.


Beletelt másfél órába mire a bátyám és a szöszi visszaértek.
-Merre voltatok? Mit csináltatok? Hoztatok fagyit? – Olívia, mint egy boldog kiskutya úgy ugrott a pár elé, és támadta le kérdésekkel, teszem hozzá, nem éppen józanul.
Dylan a lány füléhez hajolt, majd belesúgott valamit. A lány erre felordított, valami olyasmit, hogy „Fhuj, ez nem érdekelt, te barom!” majd elrohant az épület másik felébe.  A srác pedig odajött hozzánk egy önelégült mosollyal az arcán.
- Na és mit csináltatok, amíg nem voltunk itt? – meglepő kedvességgel huppant le mellém.
- Szívtunk. – közelebb hajoltam hozzá, és belesúgtam a fülébe.
- Mi?! – csattant fel, majd Jake felé nézett. – Te ezt hagytad?! Mi mondtam neked??
- Azt, hogy nem ihat. Nem is ivott. – válaszolta lazán, cseppet sem törődve azzal, hogy Dylan már rég ökölbe szorította a kezét.
- És mégis mit? – kérdezte továbbra is idegesen.
- Levegőt. – újból a fülébe súgtam, de a végét már én sem nagyon értettem a saját nevetésemtől. Jake-ből is kitört a röhöghetnék, miközben lepacsiztam vele.
- Ti nem vagytok normálisak. – morogta a bátyám, majd beletúrt a barna hajába.
Az akciónkat kínos csend követte, amit a még mindig pörgő Olívia szakított meg.
-Ezt nézzétek mit találtam! – besasszézott az ajtón kezében egy fényképező géppel. – Mindenki csííz!! – továbbra is izgatottan kapta maga elé a készüléket, mi pedig sóhajtozva álltunk fel. – Gyerünk, mintha élnétek! – a kezével hadonászva sürgetett minket.


Végezetül mind sikeresen felálltunk. Természetesen a szőke és a bátyám együtt pózoltak, pontosabban Jennifer hátulról átölelte Dylant, és úgy dörgölőzött hozzá akár egy kis macska. Amíg őket bámultam, (teszem hozzá kicsit sem feltűnően) az sem tűnt fel, hogy a lábam már nem érinti a talajt. Jake a hátára kapott, majd kissé előre hajolt. Átkaroltam a nyakát, majd a kamerába mosolyogtam.
Az előttünk álló lány többször is megnyomta a fekete gombot a gép tetején, de azt nem reagált.
- Hey, ez nem működik! – inkább a géphez ordibált, mint hozzánk. – Azt írja ki, hogy megtelt a memóriája.
- Jujj, nézzük meg mi van rajta! – az eddig csöndes szöszi, most izgatottan tapsikol.
Mind lerohantuk Olíviát, aki már a gép memóriájában kutakodott. Kis vacakolás után sikerült is megnyitnia az első fényképet.


Egy sápadt bőrű, fekete hajú lányt ábrázol a kép. Semmi extra, csak egy szimpla mosolygós kép.
- Ez ki? – kérdezte Olívia csalódottan.
- A lány, aki öngyilkos lett az egyik itteni raktár épületben. – Dylan kijelentése erősen hajlott a kérdés felé.
- Hasonlít. – válaszolta Jennifer.
- Nem épp ebben az épületben? – szólalt meg Jake is. Dylan vállat vont.
A kép elsötétült, ahogy Olívia kikapcsolta a gépet.
- Mi az?
- Nem fogom egy halott lány képeit nézegetni! – természetfeletti hangon sipítozott. Jake kivette a kezéből a készüléket.
- Nyugi már, addig örülj, amíg nem idézünk szellemeket. És amúgy is, ezek csak képek.
- Meg videók. – én is rálestem a már újra fényes apró képernyőre, és igazat kellett adnom a szöszinek. Tényleg van egy videó is.
- Nézzük meg! – jelentettem ki határozottan,
- NEE!! – üvöltötte Olívia azonnal.
- Jajj, ne hisztizz már, tuti nem vette fel, ahogy felköti magát! – vágta rá Dylan.
- Akkor elindítsam? – Jake felénk fordult, mire mindenki kivéve Olíviát bólintott egyet.

~Videó~

-Sziasztok! A nevem Daisy Campbell, és azért készítem ezt a videót, hogy egyszer, valamikor valaki megnézze, és megtudja a történetem. – a videón a fekete hajú lány szerepel, amint egy szürke falú épületben (vélhetőleg pont ebben) áll a kamera előtt és beszél. – Már sokaknak elmondtam, de senki nem hitt nekem. Abban a reményben veszem fel ezt a videót, hogy valaki végre elhiszi, amit mondok. És nem csak elnéz mellettem, vagy őrültnek nevez. Kérlek, ha látod ezt, ne kapcsold ki, hanem hallgass végig.
- Oké ez para! – jelentette ki Olívia megszakítva a kis „mozizást”. Mind lepisszegtük, majd visszafordítottuk a fejünket a mini képernyőre.


A videó következő részében ezt a képet láthatunk. Szintén szerepel rajta a fekete hajú lány, viszont csak a háttérben, ahogy a vízparton ül, és szeme sarkából figyeli a mögötte lévő pokrócon ülő párt. Egy fekete hajú srác csókolgat egy barna hajú lányt.  
Majd aztán még mindig a képet látva hallottuk újra a lány hangját, amit néha-néha meg akadt a sírástól.
-A képen lévő fiú a bátyám, Nick Campbell, a mellette lévő lány pedig Lisa, a barátnője volt. A kép készülésekor úgy fél éve lehettek együtt. – magyarázta. – Ez volt az utolsó boldog napom velük. – ezt a mondatot inkább már suttogta, mint mondta.
Újra a lányt láttuk magunk előtt, kisírt szemekkel, és lefolyó sminkkel. Pár másodperces csend után újra beszélni kezdett.


- Már ezelőtt sem volt könnyű az életem. A szüleimet olyan korán elvesztettem, hogy nem is emlékszem rájuk. Arra igen, hogy évekig ugrándoztunk a nevelő szülők, és az árvaházak között. Majd aztán amint Nick betöltötte a tizennyolcat elköltözött, és nem sokkal később el is fogadták őt, mint a gyámomat.
- Aztán jött 2016. Október 25-e. Szín tisztán emlékszem erre a napra, amikor is megváltozott minden. Gyanútlanul ültem a nappaliban, és a tévécsatornákat váltogattam, amikor is mellettem termett Lisa, és persze Nick.

~Daisy Campbell, 2014.október 25.~

- Már megint itt? – néztem kicsit sem kedvesen Lisa-ra.
- Jobb, ha hozzá szoksz, és kedvesebb leszel, mert egy nap egy család leszünk. – mosolygott rám Nick. Egyáltalán nem akartam, hogy ez is a családunkba tartozzon. Már kezdettől fogva nem volt szimpatikus, és soha nem is lesz az.
A következő pillanatban valaki erőteljesen kezdte püfölni az ajtót.
- Nick Campbell, itt a rendőrség kinyitni! – üvöltött mély hangon egy férfi. Nick az ajtóhoz sétált, majd kinyitotta azt. Két rendőrrel találta szemben magát, az egyik egy pisztolyt fogott rá, a másik pedig megbilincselte.
- Mi ez az egész? – könnyes szemmel ugrottam fel a kanapéról, hol a bátyámra, hol a rendőrökre pillantva.
-Menj a szobádba, Daisy! – utasított Lisa. Bár erősen ellenkeztem az ellen, hogy hallgassak a lányra, végül belementem, amikor is a bátyám is helyeslően bólintott.

~Jelen~

- Aznap láttam őt utoljára. – szipogta a lány – Gyilkosságért zárták börtönbe. Állítólag lelőtte Lisa egyik volt barátját, mert féltékeny volt rá… Teljes szívemből gyűlöltem, azért amit tett. Hogy otthagyott engem egyedül. Újra egy árvaházba kerültem, mert ő otthagyott. – egyre erőteljesebben sírt, a szavait is alig-alig értettük. Néhányunk szemében is könnyek gyűltek fel, legfőképpen Olíviáéban. – Levelek írt, leírta, hogy nem ő volt és, hogy szeret, de nem olvastam el, egyszerűen kidobtam őket. És nem sokkal később én is megtudtam, hogy igazat mondott. Nem ő tette, de akkor már késő volt.
- Lisa nem sokkal az után, hogy Nick meghalt a börtönben, eljött hozzám, az árvaházba. Elsőnek örültem neki, mert azt hittem kivisz onnan, akárhová elmentem volna, csak ne keljen egyedül ott maradnom. De rá kellett jönnöm, hogy mindvégig igaz volt, amit róla gondoltam. Az, hogy egy szörnyeteg, egy igazi démon, és hogy sosem szerette Nicket. Aznap bevallotta, bevallotta, hogy nem a bátyám volt a gyilkos, hanem ő. – a lány itt kínjában felnevetett. – Gondolhattam volna, hogy ő nem tesz ilyet… Aztán Lisa elment. Nem tudom hová, azóta sem hallottam felőle semmit. És bárkinek is mondtam el azt, ami történt, senki sem hitt nekem. Ha el is hitték, már mindegy volt, mert Nick meghalt, Lisa pedig eltűnt… Azt mondták vége van… Pedig a játéknak sincs vége, amíg egy játékos van a táblán.


- Csak most van vége. – a lány előhalászott egy pisztolyt, mind tudtuk mi következik. Dylan hirtelen magához húzott, és olyan szorosan ölelt át, hogy nem láthattam mi lesz a vége. Csak hallottam, ahogyan a fegyver elsül, és Olívia sikolyából ítélve nem lehetett túl szép látvány. Dylan még mindig nem engedett el, ugyanúgy szorított, ahogyan eddig. Közben a hátamat simítva próbált megnyugtatni.
- Vége van? – suttogtam, miközben még mindig Dylan mellkasába temettem a fejem.
- Vége van. – remegő kézzel fogta körbe a vékony derekamat.


Végül elváltunk egymástól, amint megéreztem egy idegen kezet a vállamon. Így jobban megnézve nem is idegen, Jake az.
- Jennifer haza viszi Olíviát, és hát… már nekem is mennem kéne. Szerintem kezdjünk el takarítani. – hol rám, hol a bátyámra nézett. A szőke lány már ki is vezette az unokatestvérünket az épületből.
- Menj csak haza, mi elintézzük. – legyintett Dylan, és ezzel a mondatával el is vállalta az én nevemben is a takarítást. Megjegyzés: utálok takarítani.
- Kösz haver! – játékosan belevert egyet a vállába majd felém fordult. – Neked is Kim.
- Most az egyszer.
- Legközelebb sem úszod meg. – tájékoztatott nevetve a bátyám.
- Ki mondta, hogy lesz legközelebb? Részemről biztos nem. – jelentettem ki durcásan.
- Úgy is meggondolod magad, kis csaj. – Jake nevetve összeborzolta a hajam, miközben a kijárat felé haladva elment mellettem. Morogva igazítottam vissza a szálákat.


Csak fél óra kellett a takarításhoz, ami abból állt, hogy én kidobálom az üres üvegeket, Dylan pedig elpakolja a teliket, majd végezetül a helyére toljuk a kanapét. Egész idő alatt némán dolgoztunk, mintha a bátyám itt sem lenne. De tényleg, egyszer véletlenül neki mentem, ő pedig nem kezdett el káromkodni, sőt nem mondott semmit.
- Kész! – kiáltottam izgatottam amint az utolsó üveget is bedobtam a szemetes mélyére. Dylan megint csak nem reagált. – Mit csinálunk a fényképezővel? – részben azért kérdeztem, mert már legbelül zavart, hogy nem mond semmit. Részben pedig mert érdekel.
- Elégetjük.
- Mi? Ezt nem kéne megmutatni valakinek?
- De igen, szerintem rakjuk fel a youtube-ra! – válaszolta gúnyosan.
- Én a rendőrségre gondoltam. – halkan beszéltem, de pont annyira hangosan, hogy hallja.
- És mit tudnak vele kezdeni? Hm? A csaj meghalt, a pasi meghalt, a másik csaj pedig eltűnt. Vége van. – már szó szerint ordított. – Legközelebb gondolkozz, mielőtt beszélsz. 
- Neked meg mi bajod van? – ordítottam vissza. Látszólag meglepődött a reakciómon. De mielőtt bármit is mondhatott volna folytattam. – Mi bajod van velem? – már halkabban, de annál idegesebben beszéltem. Könnyek gyűltek a szemembe, amiket azonnal le is töröltem.


- Semmi bajom veled, hugi. Miért gondolod, hogy van? – közelebb jött hozzám, majd átölelt. Legszívesebben ellöktem volna magamtól, de jó érzés, hogy végre törődik velem.
- Mert folyton így bánsz velem. És tudom, hogy utálsz.
- Sajnálom, én nem tudtam, hogy ennyire fáj. – éreztem a hangján, hogy sajnálja. – Kérdezhetek valamit? – bólintottam. – Te sírnál, ha én meghalnák? Ha az történne velem, mint azzal a sráccal, akiről a lány beszélt a videón?
- A testvérem vagy.
- Nem ez volt a kérdés.
- Igen. – suttogtam, remélve, hogy nem hallja meg, de hát itt van tőlem néhány centire. Ki akartam szabadulni a karjai közül, de visszarántott.
- Na, jó, lehet, hogy ezt később megbánom, és az is, hogy ezt majd letagadom, de… Szeretlek. Bár nem mondom sokszor, sőt szerintem soha, de így van. És ezt jegyezd meg. – Egy puszit nyomott a fejemre, majd végül elengedett. – Most már mehetsz.


Hát így békültem ki a bátyámmal aznap. És ezt mind annak az ismeretlen lánynak köszönhetem.

108